De kik azok a walesiek?

Robson-Kanu története mindent elmond. A walesi–belga Eb-negyeddöntő 55. percéig egy olyan embert jelentett a futballvilágnak, aki csak a nevében emlékeztet két egykori klasszisra: az angol Bryan Robsonra és a nigériai Nwankwo Kanura. Robson-Kanu gyerekként nem kellett az Arsenal fiataljai közé, és bár végül volt angol korosztályos válogatott, idővel úgy érezte, jobban jár, ha walesi lesz, mint a nagymamája. Néhány héttel az Eb előtt nem kellett az angol másodosztályú Readingnek sem – de eljött a negyeddöntő 55. perce.

Egy csellel Robson-Kanu bolondot csinált egész Belgiumból, mindenki mást meghódított. Kiderült, hogy Wales nemcsak Gareth Bale (és Aaron Ramsey). A walesi futballt a franciaországi Európa-bajnokság rajtjáig egy-egy játékos jelentette a világ számára. Ilyen volt a nyolcvanas évektől kezdve Ian Rush, majd Mark Hughes, később pedig Ryan Giggs.

Valamennyiük mögött ugyanaz az ember védte (másfél évtizeden át) a válogatott kapuját: Neville Southall, aki bármekkora pocakot eresztett, kimozdíthatatlan volt (nem szó szerint) a gólvonal környékéről. (Bajszával és az alkata változásával a mi Bodnár Lászlónkra emlékeztetett, aki ez idő tájt védte a Pécs, majd az Újpest kapuját).

Rushtól Giggsig közös a felsorolt klasszisokban, hogy azért ismertük meg őket, mert Liverpoolban vagy Manchesterben játszottak, és nyertek nemzetközi kupát a legnagyobb angol klubokkal. A walesi futball milyensége viszont idén júniusig olyan ködös volt, mint a brit szigetvilág.

Wales száguldva mutatta meg a futballtudását. Miközben Magyarországon még mindig vita témája lehet, hogy a csapatsportágakban (sőt a vívásban is) a sportolók atletikus képességeit fejleszteni kell (egyik neves akadémiánkról elküldték a legjobb sprintedzőnket, mondván „vagy tud futballozni a gyerek, vagy nem, a futás nem fontos”), Wales a csoportmeccseken lerohanta Oroszországot, gyorsaságban is felvette a versenyt a favoritok közé tartozó Belgiummal, így jutott el az elődöntőig. Sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha ott a portugálok nem egy tartalékos ellenféllel találkoznak (Ramsey az Arsenalból és Ben Davies a Tottenhamből sárga lapok miatt hiányzott), de nem ez a lényeg.

Wales olyan karnevált rendezett a gyepen, ami szebbé tette a világot. A belgák legyőzése után a lille-i stadionban a hárommilliós nemzetből tízezren ünnepelték órákon át az éremszerzést, a szurkolók együtt énekeltek a játékosokkal, a játékosok gyermekei hatalmas ovációk közepette tizenegyeseket rúgtak a pályán – az UEFA külön szabályt hozott az eset után, hogy ilyet nem szabad. De hál’ istennek lehetett.

Az UEFA-nál Gareth Bale három találata, szabadrúgásgóljai, káprázatos szólói ellenére sem került be az Eb álomcsapatába. Bár Bale idén is BL-t nyert a Real Madriddal és társaival elképesztő magasságba repítette nemzetét a kontinensbajnokságon, az Aranylabdát véletlenül sem kapja majd meg. (Két éve sem ítélték neki, bár az akkori spanyol kupadöntőt soha nem látott egyéni akcióval döntötte el a Barcelona ellen, majd a BL-döntőben egy szintén példátlan, nyakatekert mozdulattal fejelt az Atlético hálójába, a hosszabbítás legfontosabb gólját szerezve. Nem véletlen, hogy a megszerzéséért annyi pénzt adott a Real, amennyit senki másért.)

Bale nem PR-futballista, a teljesítményét nem az alapján kell megítélnünk, amit valaki mondott róla, elég hozzá a józan eszünk és a szemünk. Ahogy Wales felemelő történetét sem a média írta, hanem a kis nemzet maga.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 13.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »