Cseréjük le a Himnuszt a Szózatra?

Tisztelt Olvasó! Önt jobban érdekli Munkácsy Mihály képzőművészeténél, mit gondol róla Kovács István János, vagy netán Liszt Ferenc zeneművészeténél, hogyan vélekedik vonásairól Pampuska Benő? Ha igen, jó hírem van. Kölcsey Ferencről, kiváltképpen Himnuszáról – Himnuszunkról – a minap nyilatkozott egy bizonyos Puzsér Róbert.

Magyar Menedék - Háttérhatalom

Nem tudom, kicsoda amúgy Puzsér Róbert, mindenesetre aligha lehet elmenni szó nélkül Kölcsey Himnuszáról megjelent elmélkedése felett (Legyen a Szózat a nemzet himnusza! Magyar Nemzet, 2016. július 28.). Ebben kifejti lehető legnagyobb szívfájdalmát, azt, hogy amíg Kölcsey Himnusza lehúz, addig Vörösmarty Szózata felemel minket. Le is vonja a konzekvenciákat négy mondatban:

1. „Míg Vörösmarty egy költőfejedelem, addig Kölcsey, hát finoman szólva nem az a szint.”
2. „Legyen a Szózat a nemzet himnusza, Kölcsey verse pedig az, ami: ima.”
3. „Miért fél a nemzet a Szózat frontális és gerinces magyarságától, miért a Himnuszt átható erőtlen és nyavalygó depresszió a legfőbb kulturális minta a Kárpát-medencében?”
4. „A Himnusz műfaja himnusz, vagyis imádság, a nemzeti himnuszok azonban nem nemzeti imádságok. Nem kell, hogy Himnusz legyen a címük, és a költőnek nem kell bennük Istenhez fohászkodnia.”

Igen, nem tévedés, szóról szóra ezeket a sorokat olvastam ebben az orgánumban. Fogalmam sincsen persze, összesen hány irodalomóráról hiányzott a fentebbi négy mondat elkövetője, de az bizonyos, hogy gőze sincs sem Kölcseyről, sem Himnuszáról, de általában az irodalmi műfajokról sem. Noha igyekszem arra törekedni, hogy távol álljon tőlem bárminemű személyeskedés, azért az érdekelne, mégis miféle felhatalmazással merészelt ilyeneket írni egy olyan lapban, amelynek alapítója az a Pethő Sándor volt, aki – amint sírfeliratán áll – „küzdött azért, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, aki előtt Kölcsey és Himnusza nemhogy bármiféleképpen is megkérdőjelezhető hitelességű költemény, de egyenesen szent és sérthetetlen műalkotás, himnusz volt, nemzeti imádság a javából.

Azért, pótolva a Puzsér Róbert életéből (amúgy a régi nyolc általános ötödik osztályából) sajnálatosan kimaradtakat, egy pár mondatot mégis ideírok. A görög eredetű himnusz (ὕμνος= hümnosz) Istent dicsőítő ének, s mint ilyen, az imádság egyik formája, annak összetevőiként az Isten imádása (adoratio), az Isten előtti bűnbánat (penitencia), az Istenhez való segélykérés (invocatio) és az Istennek való önfelajánlás (devotio) legtökéletesebb lírai kifejezése.

Ilyetén azonban Puzsér Róbertnek nemcsak irodalomértési problémái vannak, hanem annál sokkal súlyosabbak. A jelek szerint magáról Istenről sincsen fogalma, s aztán az emberről, a természetről, a társadalomról, a történelemről – mondhatnók, semmiről.

Nem kell, hogy a Himnuszban a költő Istenhez fohászkodjon – állítja Puzsér. Akkor hát kihez? Vagy egyáltalán ne fohászkodjon? Nem tudom, hány éves Puzsér (volt-e elsőáldozó, bérmálkozott-e stb.), de attól tartok, rosszkor és főleg rossz helyre született – ha csak nem neveltetése ellenére írta le mindezeket. Szóval nem tudom, de azt igen, hogy az ember legfőbb célja, teremtményi mivoltából következően, Teremtőjének, Istennek megismerése és követése, szeretése, kegyelme kiesdeklésééért a hozzá való – egyéni vagy közösségi – ima, vagyis a lélek Istenhez emelése („elevatio mentis ad Deum”, ahogyan Aquniói Szent Tamás fogalmaz). Ez pedig mindenkire, így Puzsér Róbertre is vonatkozik.

Kölcsey „1823-ban, az ország legválságosabb idején írt Himnuszában, amely a nemzet imádságává lett, könnyes szemmel esd szánalmat forrón szeretett hazájára s fönséges könyörgésében a keresztény hit ereje egybeolvad a honszeretet melegével. Alapeszméje az a gondolat, hogy a nemzet sokat vétkezett, de évszázados szenvedéseivel vezekelt bűneiért és méltóvá tette magát Isten kegyelmére, már első versszakában kiderül. A felidézett bűnök súlya alatt, a lélekben újra átélt szenvedésektől megindultan a költő végül ismét Istenhez fordul és nem áldást, hanem szánalmat is alig mer esdeni veszendő népének. Ebben a költeményben Kölcsey a reformkor küszöbén álló nemzet közhangulatát olyan megkapó erővel és igazsággal fejezte ki, hogy ez az egyetlen alkotása fenntartja nevét mindaddig, amíg csak magyar él.”

(Bánhegyi Jób OSB: A magyar irodalom története. II. köt. Budapest, 1929. Szent István Társulat-Szent István Könyvek 73-74., 222-223. old.)

Hát igen, Kölcseynek ez az egyetlen alkotása is fenntartja nevét, amíg csak magyar él. Nem merem megkérdezni, vajha Puzsér Róbertét miféle „alkotása” fogja hirdetni viszont akár csak egy évtized múlva is?

Nem, nem hiszek a szememnek. Van egy önmagát konzervatívnak tekintő napilap, amiben tehát arról olvashatunk, hogy a Himnusz lecserélendő a Szózatra. Még jó, hogy ezt Vörösmarty nem érte meg. Írójának azonban nem is Kölcseyvel van igazán baja. Mással van, magával az Istennel. Nem lennék a helyében. Ő könyörüljön rajta!


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »