Csanády Lili: Ami PISA mind ferde?

Csanády Lili: Ami PISA mind ferde?

Sokáig azt hittem, amikor szófoszlányként meghallottam a PISA szót, hogy a gyönyörű olasz városról és annak ferde tornyáról van szó. Lassanként jutott el az agyamig, hogy az OECD „titkos társaságának”, egy laboratóriumban kiagyalt készségtesztjéről van szó, amely megközelítőleg sem olyan szép, mint a ferde torony Pisában.

Számomra már az önmagában gyanús, ha egy Európa szerte azonos tesztet kell a 15 éves nebulóknak kiölteniük, hisz annyira másak a képzésmódok gyökerei, a pedagógiai módszerek, a nyelvezet, és a gondolkodásmód. Én biztosan azon nyomban beszekundálnék, mert zsigerileg utálom a személytelen teszteket. Ez számomra olyan, mintha az oroszlánnak előírnák, hogy a ketrecében adjon elő egy vadászjelenetet. Már régóta gyanús a teszt-kultúra, ami láthatólag egyen-állampolgárokat akar gyártani, egyen-szalagon, az egyéniséget nem tűrő fogyasztói társadalom számára. Persze az is eszembe jutott, hogy a pedagógusnak, mennyivel kevésbé fárasztó kiosztani az egyen-teszteket, ne adj’ Isten közzétenni a neten, utána meg a gugli kiértékeli, nem igaz?

Az első osztályt egy vaskályha fűtötte, olajos-padlós osztályban fejeztem be úgy, hogy Nóra néni megtanított egy harmincfős lánycsapatot írni, olvasni. Nóra néni pici volt, törékeny, de annál elszántabb, hogy megtanít bennünket arra, amire vállalkozott, a kultúra alapjainak lerakására, az írásra és az olvasásra. A következő években már csak ezeket a kicsit nyers, rücskös oszlopokat kellett simára csiszolnia a következő évfolyamok pedagógusainak.

Nem volt ingyen reggeli, sem ebéd, uzsonna pláne nem, de éhesek voltunk a tudásra, leginkább az olvasási készség birtokában elérhető könyvcsodákra. Nem emlékszem arra, hogy a gimnáziumban lett volna közöttünk diszlexiás, vagy aki ne értette volna a szöveget, amit elé tálalt az iskola. Abban volt csak különbség, hogy mennyire volt gyors az egyes tanulók felfogóképessége, az agyi vincseszterének a tároló kapacitása és az úgynevezett interpretációs készsége.

Nekünk még csodálatos, régi-vágású tanáraink is voltak a középiskolában, akik általában szerettek bennünket, szerették a hivatásukat is; nemcsak tanítottak, hanem a tárgyaikkal neveltek, és együtt örültek velünk, ha sikeresen leérettségiztünk. Később, gyakorlóiskolai tanárként – az egyetem gyakorlógimnáziumában – vettem hasznát emlékeimnek, fölrémlett, mitől aludtam el a gimnáziumi órákon és mit untan, de rettenetesen, pedig akkor még azt sem tudtuk, hogy mi fán terem a teszt!

Soha nem hittem, hogy az iskola feladata a fejekbe tölteni egy lexikont, de meggyőződéssel vallom a mai napig, hogy a különböző tantárgyak segítségével lehet és kell a fiatalok gondolkodási készségét élezni, önálló véleményalkotásra biztatni és megtanítani különbséget tenni a talmi és az értékes között. Én ezt nevelésnek tartom, azaz az iskola feladata olyan tájékozódási pontokat, olyan cölöpöket felépíteni közösen a tanulókkal, amire egy életen át építkezhetnek. Régen az agora arra szolgált, hogy kulturált, érvekkel és ellenérvekkel alátámasztott párbeszédkultúra jöjjön létre, az én időmben az egyetemi szemináriumok szintén ezt a célt szolgálva segítettek a logikus, gondolatilag tiszta érvelés megszerzésében.

Nagyon szerettem néhány professzorom vizsgamódszerét, ahol mód és lehetőség nyílt az interaktív kommunikációra, azaz a párbeszédre. De nagyon nem szerettem az úgynevezett zárthelyi dolgozatokat, mert nem tudtam beletenni a fizikai személyemet. Képzeljétek el a Rómeó és Júliát, tesztként tálalva! Képzeljétek el Hamlet monológját egy PISA teszten? Biztosan nem kell elavult ismeretekkel tömni a nebulók fejét, ráadásul arra ott a könyvtár, ma már az elektronikus is, hogy a kérdéseikre választ kapjanak. De az az abszolút minimum, hogy megtanuljon minden iskolába járó – függetlenül az iskola típusától, hogy ne mondjam profiljától – tisztességesen írni, olvasni és korrektül kifejezni magát. Ehhez viszont olyan pedagógusokra van szükség, akik maguk is e készségek birtokában vannak.

Elkeserítő, manapság hányan szólalnak meg vezetőkként, politikusként, artikulálatlanul, nyökögve, vagy nyelvtani hibákkal túlterhelve mondandójukat. A tömegtájékoztatás korában ez több mint hiba, ez mentális veszély az ifjúság számára. A beszéd fontos fegyver, lehet vele lelkesíteni, de lelombozni is. Érdemes lenne példát vennie a közszereplőknek és a beszédhibás pedagógusoknak Demosthenesről, aki kavicsokat a nyelve alá téve tanult meg hibátlanul beszélni és lett korának egyik legkiválóbb szónoka.

Elszomorít az az egymásra mutogatás is, ami egyértelműen a felelősség tologatását jelenti. Attól hangos az ország évek, hónapok óta, hogy ki milyen gyalázatot követett el az aktuális tantervvel, mennyire túlterheltek a pedagógusok, hogy kevés a fizetésük, a főnökség nem törődik velük és sorolhatnám. Azon nem tűnődnek el, hogy felelőtlenül több kilós hátizsákot aggatnak fejlődésben lévő gyermekek hátára? Na és akkor itt van ez a PISA. Valahogy arról még véletlenül sem esik szó, hogy mit szólnak az egész hercehurcához a PISA-ilag leminősített tanulók? Nem lenne már ideje őket is megkérdezni, mit szeretnének tanulni, és kitől?

Nem lenne ideje visszatérni a feleltetés fárasztó, de célravezető módszereihez? Nem lenne érdemes visszatérni az új tananyagok közös feldolgozásához? Nem lenne ideje befejezni a pedagógusok állandó panaszkodását, sopánkodását, elégedetlenségét és arra koncentrálni, hogy ők felelnek a jövő nemzedékek mentális egészségéért? Nem lenne ideje a diákot egyenjogú félnek tekinteni? Nem lehet, hogy ez az egész PISA őrület csak egy elterelő hadművelet ismét, annak érdekében, hogy az EU-nak egységes, egyen választókat gyurmázzunk? Nem lehet, hogy az ifjúság lebutítása ezekkel a valódi kreativitást és önálló gondolkodást, kritikai szemléletet nélkülöző tesztekkel, nemzetiségtől persze függetlenül, már a multikulti előkészítése? Nem lehet, hogy egyen állampolgárokká akar egy nagy retortában bennünket átalakítani az EU és az összes nagy nemzetközi szervezet, akik ezeket az egyen-megoldásokat erőltetik? Láthatólag az egész folyamat Madách vizionáriusan leírt falanszterének a megvalósulása, ahol Michelangelo a széklábat faragja és még egy háttámlát sem alkothat változatosságként. Hogy is mondja Ádám?

„Michelangelo, mily pokol lehet

Szűd istenének, hogy nem bír teremtni. –

Óh, mennyi ismerős mindenfelé,

És mennyi szellem, mennyi őserő.

Ez vélem harcolt – az mártírhalált halt,

Ez szűknek érzé a világtekét,

S mi egyformára, mily törpére szűrte

Az állam. Óh, Lucifer, jőj, jerünk;

Nem bírja lelkem e látványt tovább”

Elutaznék Pisa-ba és a tesztek helyett nézném az építészet egyszeri csodáját, de valahogy ettől is elment a kedvem, amióta nem az ügyes zsebtolvajokra kell vigyázni, hanem arra, hogy egy píszíül déli küllemű be ne vonszoljon egy sötét zugba. Így hát nem utazom. A PISA teszt meg már hál’ Istennek nem fenyeget! Hát nem tiszta öröm az élet?

Csanády Lili

 

The post Csanády Lili: Ami PISA mind ferde? appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »