Csalfa madár éjjel dalol

Csalfa madár éjjel dalol

Nincs nagy meglepetés abban, hogy a nappali madarak nappal, az éjjeli madarak (bár ők sokkal kevesebben vannak) éjjel énekelnek. No de van néhány nappali madár, amely mintha álmatlanságban szenvedne, éjjel sem hagyja abba a csivitelést. A biológusok sokáig értetlenül álltak e „szabálysértő” viselkedés hallatán. Most azonban kiderült, hogy az éjjel is aktív hímek nem véletlenül intézik ügyeiket akkor, amikor a riválisok már nyugovóra tértek.

Legtöbbünk számára a természet nem lenne teljes a madarak boldog, felszabadult éneke nélkül. Csakhogy a madárdal csak szerintünk nyugodt, boldog és gondtalan. Maguk a madarak viszont igencsak izgatottak, dühösek, sőt kétségbeesettek lehetnek, amikor énekelnek vagy mások énekét hallják. Általában ugyanis két okból dalol legtöbbjük: vagy el akar zavarni másokat a saját területéről, vagy tojókat próbál párzásra csábítani.

Ha egy hím madár énekével, testi erejével, tollmintázatával, territóriuma minőségével magához csábított egy vagy több tojót, és elzavarta az ellenlábas hímeket, biztos lehet benne, hogy a tojók csak vele párzanak, és tojásaikból az ő utódai kelnek ki (és így nem más fiókáját fogja táplálni, míg az ki nem repül). Ez az elmélet, amelyet nem mindenki tekint szentírásnak. Észak-Amerika keleti partvidékén él egy egészen gyakori madár, tudományos nevén a Spizella pusilla. Bár angol neve mezei verebet jelent, nem azonos a minálunk is honos fajjal. Egyes források verébsármánynak nevezik, bár elfogadott magyar neve nincsen. A verébsármány nappali madár, éjjelente legtöbbjük alszik. Kivéve néhány hímet, amelyek kisurrannak a fészkükből, és az éj leple alatt énekelnek, de ezzel sejthetően nem akarnak mindenkit felébreszteni – tudósít a New Scientist a illinois-i természettudományi kutatóintézet munkatársainak kutatásáról. Éjjeli hangjuk ugyanis rövid és egyszerű, teljesen különbözik a nappali cirádás dalaiktól, amellyel nyíltan fenyegetik telekszomszédaikat és csábítják a tojókat.

– „Pszt, itt vagyok, nem akarsz velem párzani?”, valami ilyesmit mondhatnak – idézi a New Scientist a kutatócsoport vezetőjét, Antonio Celis-Murillót. Az ornitológusok 28 párt figyeltek két éven keresztül. Felvették éjjeli és nappali éneküket is, majd magnóról visszajátszották a felvételt a többi madárnak, és figyelték, hogy azok hogyan reagálnak rá. Nos a territóriumvédő hangokra azonnal felpattantak a rivális hímek, akár éjjel, akár nappal hallották őket, és a tőlük elvárható agresszivitással keresték az ének forrását. Az éjjeli rövid, jellegtelen hangokra viszont a fülük botját sem mozdították, aludtak tovább.

Nem úgy a nőstények. A tojók, úgy tűnik, öröklötten érzékenyek ezekre a rövid dallamokra, éjjelente sokkal könnyebben felébrednek rájuk, mint a párjaik. És ha már fölébredtek, ki is repülnek a fészekből éjnek évadján megnézni, hogy mi történik kint. Nehezen lehet ezt máshogy magyarázni, mintsem hogy nagyon is kaphatóak a félrelépésre. A csábító hímek (amelyeknek sokszor maguknak is van „hivatalos” párjuk) hajlamosabbak éjszaka énekelni, amikor a tojók megtermékenyíthető állapotban vannak, és ilyenkor maguk a nőstények is aktívabban reagálnak, ha felébreszti őket egy másik hím.

Celis-Murillo és munkatársai most a fiókák genetikai vizsgálatával próbálja megállapítani a szüleik kilétét, mert nagyon valószínű, hogy sokuk félrelépés eredményeként látta meg a napvilágot.

A megcsalás korántsem ritka a madárvilágban. A német Max Planck Madártani Intézet kutatói például zebrapintyeket vizsgálva tárták fel a hűtlenség rejtett mozgatórugóit. A zebrapintyek hivatalosan monogámok, hosszú ideig párokban élnek, de a hímek és a tojók is gyakran megcsalják párjukat. Kérdés, hogy miért csinálják ezt. Végeredményben egy állat számára az a viselkedés előnyös, amelynek segítségével a saját génállománya terjedni tud a következő generációban. A hímek esetében ebből a szempontból viszonylag könnyen magyarázható a félrelépés. Ezáltal ugyanis növelni tudják a génjeiket öröklő utódok számát.

Sokkal rejtélyesebb azonban a tojók motivációi. A Max Plank Intézet több generáción keresztül figyelt egy zebrapinty-populációt, és kimutatták, hogy a csalfa hímek a várakozásoknak megfelelően több utódot nemzettek. A hasonlóan hűtlen nőstények viszont korántsem szaporodnak sikeresebben a hűséges tojóknál. Ugyanannyi utódjuk kel ki, sőt, az ő fiókáik kisebb testtömeggel jönnek a világra, ami rontja a túlélési esélyeiket. De akkor miért csinálják? Nos az elméletek szerint nem tudnak máshogy viselkedni, mert kényszeresen félrelépő apjuktól olyan géneket örökölnek, amely az ő magatartásukra is hatást gyakorol. Noha e gének a tojók számára nem jelentenek közvetlen nyereséget, a hímek számra olyan előnyösek, hogy önmagukban is garantálják a hűtlen viselkedés fennmaradását a populációban.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »