Családegyesítés Wagnerrel

Családegyesítés Wagnerrel

Már javában folynak A nürnbergi mesterdalnokok próbái a Budapesti Wagner-napokon, lapunk a világ élvonalába tartozó Wagner-énekesekkel és a rendezővel a Müpában beszélgetett, ahol annak igyekeztünk utánajárni, hogyan tudott néhány év alatt a világ élvonalába kerülni a magyar előadás-sorozat.

Bár még csak tízéves – és mi az a tíz év mondjuk Bayreuthhoz képest –, máris egyike a legfontosabb fesztiváloknak, egyrészt Fischer Ádám személye miatt, aki igazi karmestergéniusz, másrészt azért, mert ezen az előadás-sorozaton mindig minden egyes előadás garantáltan világszínvonalú – mondja a Budapesti Wagner-napokról Norbert Ernst, aki a pénteken és vasárnap látható A nürnbergi mesterdalnokok Dávidját alakítja. Különleges számára ez a szerep, már csak azért is, mert ezzel debütált a Bécsi Állami Operaházban is, és ezt a szerepet már négy évben is alakította Bayreuthban. Most Budapesten is Dávidként ismerheti meg a közönség, ő azonban hamarosan elénekelheti álmai szerepét, a Lohengrint.

– Nagyon izgatott vagyok, mert októberben debütálok Lohengrinként az Opéra Montpellier színpadán, a legnagyobb Wagner-szerepnek érzem, és végtelenül boldog vagyok, hogy végre megérem ezt is, az egész lelkemet ez tölti ki, az év minden egyes napján foglalkozom vele – mondja a kiváló osztrák tenor. – Egész fiatal voltam, amikor megfogott Wagner zenéje, a műveinek az atmoszférája, a speciális helyszínek, mint például Bayreuth varázsa, a történelem, és végül is Wagner-művel debütáltam. Azt hiszem, inkább Wagner választott engem, és nem én őt – mondja kérdésünkre. A Müpa sajátos félig szcenírozott megoldásairól nagyon pozitívak a tapasztalatai. – Tetszik, hogy nincs túldimenzionálva. Egy operában általában gyakran a szembetűnő jelmezek, hatalmas díszletek sora, túl sok festék és tárgy uralja a látványt, ami elvonja a figyelmet a zenéről és a játékról. Itt korlátozott a vizualitás, mégis pontosan érzi és érti az ember a történetet – teszi hozzá.

A koncert és a színház sikeres elegye

A híres német szoprán, Annette Dasch, akit most Évaként hallhatunk, hozzáteszi: nem szeretné, ha ez félig-szcenírozott forma lenne az egyetlen módja a darabok színpadra állításának, és azt sem gondolja, hogy Wagnerrel való első találkozásként javasolna egy ilyen megközelítést, ugyanakkor elismeri, hogy aki már a többedik Wagner-élményen van túl, annak különleges élmény lehet. – Ez a forma egy speciális avatott közönségnek, a képzett füleknek új dolgokat tud mutatni a zenéből – fogalmaz. James Rutherford, a pénteki és vasárnapi Hans Sachs is egyetért ezzel, hiszen – mint mondja – az opera a díszletekről, jelmezekről is szól. – Ez egy színházba komponált műfaj, Wagner is oda szánta. Ez a rendezés viszont egy nagyon jó kompromisszum a puritánság és a zene kitűnő előadásának az ötvözésével, és mivel nemcsak koncertszerűen éneklünk, hanem mozgunk is a színpadon, sikeres elegye a koncertnek és a színháznak – vallja a keresett brit bariton, aki gyakorlatilag az összes olyan szerepen túl van már negyvennégy éves korára, amelyről az ő hangfekvésében egy énekes álmodhat.

Michael Schulz, Norbert Ernst, Bo Skovhus, James Rutherford, Fischer Ádám, Annette Dasch és Daniel Kirch Fotó: Béres Attila / Magyar Nemzet

 

A Wagner-énekesek viszonylag kis létszáma okán ez a kis csapat szinte úgy működik, mint egy nagy család – tudjuk meg a világhírű dán baritontól, Bo Skovhustól, aki egy-egy ilyen előadás próbáit a családegyesítéshez hasonlítja. Az így szövődő barátságok egyébként sokakat felvillanyoznak, és egymás zenei koncepcióinak, megoldásainak ismerete nagyban segíti a munkát. Az énekléssel az orvosi pályát felcserélő Bo Skovhus a félig-szcenírozott előadásokban a lehetőséget látja: egyrészt azért, mert a jelzésszerű rendezés nem erőltet dogmaszerű értelmezést a nézőre, hanem engedi őket gondolkodni, másrészt ezek a színrevitelek olcsóbban, könnyebben utaztathatóak, és többféle helyszínen előadhatóak, ami – ahogy fogalmaz – manapság nem mellékes.

Daniel Kirch többek között arról beszél, hogy A mesterdalnokokat már játszotta modern rendezésben is, és bár jó érzés egy rendezői idea részévé válni, itt az első helyen a zene áll, az egész előadás erre fókuszál. – Csak a fontos momentumok jelennek meg a színpadon, ami nem jelenik meg, az talán nem is lényeges – mondja. Ő egyébként Trisztánnal folytatja majd a szerepei sorát, amit Taminóval, majd Lohengrinnel kezdett el. Azután az orosz Trisztán, a Pikk Dámából Herman jön, és 2017 tavaszán megvalósul egy nagy álomprodukciója Lyonban, amikor is Heiner Müller rendezésében énekelheti el Trisztán szerepét. Most őt Walter von Stolzingként hallhatjuk.

Mozarti karakterek és mozgatórugók

Michael Schulz, A nürnbergi mesterdalnokok rendezője úgy látja, a félig-szcenírozás arra ad lehetőséget a rendezőnek, hogy megmutassa, mi rejlik a darabon belül. – A mesterdalnokok és a Parsifal azok a legfilozofikusabb operaművek, amelyek valaha születtek. Ezekkel rengeteget el lehet mondani a közösségről, társadalomról, kormányról, emberiségről. Az elmúlt 100 év során messze nem sikerült mindent megtalálnunk, ami ezeknek a daraboknak az üzenetében rejlik – mondja, hozzátéve, hogy a mintegy kivonatként funkcionáló színrevitel segít a mű üzenetére koncentrálni. Michael Schulz arról is beszél, hogy mivel A mesterdalnokok vígjáték, az is fontos, hogy az üzenet közvetítése mellett tudjon rajta nevetni, szórakozni a közönség.

Amikor arról kérdezem, három év után változtatna-e a rendezésen, azt mondja, lenne még mit mondania a műben rejlő gondolatokról, de ahhoz rengeteg időre lenne szüksége, és valószínűleg ennek a folyamatnak az eredményeként új díszletek és jelmezek is szükségessé válnának. – A mesterdalnokok a kulturális és a nemzeti identitásról szól, és ez a jelenlegi helyzetben a közösségeink életében nagyon fontos kérdés, beleértve az európai közösséget. Nem tudjuk, mi történik majd csütörtökön Angliában, nem tudjuk, mi lesz, ha kilépnek az Európai Unióból. Fontos kérdéseket vet föl Stolzing figurája is, aki idegenként érkezik a mesterek zárt közösségébe, szeretne változtatni bizonyos dolgokon, megkérdőjelez addig megrögzült szokásokat, és elgondolkoztató a vele szemben álló identitás, amit Beckmesser képvisel.

Wagnert vagy Mozartot könnyebb rendezni? – tesszük fel a kérdést a híres operarendezőnek, aki a Wagner-rajongókat egy kicsit hasonlónak látja, mint egy vallási közösséget. – Wagner művei az emberiség univerzális és alapvető kérdéseivel, hatalmas ideákkal foglalkoznak, ezzel szemben Mozart olyan zeneszerző volt, aki képes volt a hús-vér emberről beszélni, az emberek, férfiak és nők közötti kapcsolatokról, arról, hogy hogyan reagál egy férfi a nők társaságára. Úgy is mondhatjuk, hogy ha Mozart-művel dolgozunk, egy nagyon aprólékos világgal találkozunk, ha pedig Wagnerrel, az olyan, mint egy hatalmas léptékű architektúra. Ugyanakkor annyira mégsem esnek egymástól távol: ha ennek a wagneri monstrumnak az építőelemeit szemügyre vesszük, talán a Parsifalban nem, de minden más operájában ugyanazokat a karaktereket és ugyanazokat a mozgatórugókat találjuk meg az emberi kapcsolatokban, mint Mozartnál. Ilyen értelemben végső soron ugyanaz a munka a mind a kettő esetén – fogalmaz Michael Schulz, aki a következő időszakban a Trisztán és Izoldát, az André Chénier-t és az Elektrát viszi színre.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »