Csak vicc volt!

Csak bolondozom! Mondja széles vigyorral az arcán az Airplane című komédia egyik jelenetében az irányítótoronyban dolgozók egyike, amikor kihúzza a leszállópálya világítását, miközben egy gép kényszerleszállásra készül. Ez a jelenet jutott eszembe, amikor egyik nap azt nyilatkozta Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter, hogy nem tartja alaptalannak az évtized végi csatlakozást az eurózónához, majd néhány nap múlva a Hír TV-nek már arról beszélt, Magyarország egyelőre nem kíván az övezethez csatlakozni, az évtized végén csak a gondolat felvetése lehet reális. Varga azt is említette – ami tény –, hogy a csatlakozás feltételeit egy kivétellel ma már teljesítjük.

Arról nem beszélt a miniszter, hogy miből. A gazdaság 2-3 százalék közötti növekedését évente átlagosan a magyar GDP öt százalékát elérő uniós támogatás „becsatornázásával” sikerült elérni. Enélkül alig 0–1 százalék között bővülne a magyar GDP. 2020 után pedig jó eséllyel jelentősen csökkennek az uniós pénzek, de akár meg is szűnhetnek. Az sem került szóba, hogy az ország egyre lejjebb csúszik a versenyképességi listán, amiben jó része van annak, hogy ötletszerűek a kormány gazdasági döntései, hatalmas a fölösleges adminisztrációs teher, sűrűn változnak a gazdasági szabályozók, gazdasági ügyekben (is) évekig elhúzódnak a bíróságok döntései. Mindez hiteltelenné teszi az országot, és sok befektető kedvét elveszi hazánktól.

Pedig a tartós növekedési pályához előremutató gazdaságpolitikára lenne szükség, amelynek sajnos nyomai sem látszanak. Kezelni kellene azt a helyzetet, amely néhány éven belül előállhat. Az átlagember nem is gondol arra, hogy – az olyan örvendetes dolgok, mint – a munkaerőhiány okán már megindult béremelkedés miatt egyre kevésbé lesz vonzó hazánk a nyugati befektetők szemében, ami visszavetheti a fejlődést. Jelenlegi ugyanis döntőrészt multinacionális cégekből áll az igen vékony versenyképes vállalati réteg.

Fejlődésünknek erős gátja, hogy a soha nem látott mennyiségű uniós támogatást, s az állami kedvezményeket nem az arra érdemesek kapják, hanem a feudalizmust idéző vazallusi rendszerben az uralkodóhoz közeli olyan hűbérurak, mint a néhány év alatt milliárdossá vált Mészáros Lőrinc felcsúti gázszerelő, az export támogatásáért felelős Eximbank milliárdjait a TV2-re költő Andy Vajna, vagy a Kopaszi-gát ingatlanfejlesztésére pénzt kérő Garancsi István. Pedig exportorientált országként hazánkban az államnak azokat a kis- és közepes vállalkozásokat kellene támogatni, amelyek saját erejükből is képesek nemzetközi sikereket elérni, s amelyekből valódi nemzeti nagytőke nőhet ki. Varga arról sem beszélt, hogy – az alacsony nemzetközi kamatkörnyezethez igazodva – a csökkenő jegybanki alapkamatnak örülve a lakosság, a vállalkozások és az állam is rövid kamatperióduson adósodtak el, ami magában rejti azt a veszélyt, hogy az infláció beindulásával emeli a jegybank az alapkamatot, s az adósság napról napra emelkedni fog.

Ideje lenne tehát tiszta vizet önteni a pohárba, s belátni, hogy nem az euró bevezetése a legnagyobb problémája az országnak, hanem az, hogy a gazdasági kormányzat nem tud megoldást kínálni az uniós pénzek elapadása utáni időre.

Ha a vazallusok kifizetése helyett az oktatásra, az innovációra költenék a központi pénzeket, nyolc-tíz év alatt meg lehetne teremteni azokat az alapokat, amelyre építve valóban fejlődőképessé válhatna a magyar gazdaság. De amint az euró bevezetése körüli PR-nyilatkozatok is mutatják, a remények ellenére ez a kormány sem képes felelősen, előre látva tervezni.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »