Csak az a gépkarabély, csak az ne lenne…

Csak az a gépkarabély, csak az ne lenne…

Alig száz méterre vagyunk a rozsdás, de erős, a tavaly őszi hírekből oly ismerős röszkei kapuktól. A senki földjén járunk, a szerb és a magyar határellenőrző pont között. Ide épült és épül napról napra az újabb sátortábor. A sátrak szigorúan szerb földön állnak, a kerítés melletti húszméteres sávot szabadon hagyták. A magyar oldalon azonnal megjelennek a rendőrök, katonák, ahogy mi odatévedünk, de a kapu felől is két fegyveres katona lesi mozgásunkat. Zömében jellegzetes arcvonású afgánok, pár szír és koszovóiak alkotják a tábort. Temérdek asszony és még több gyerek. A szegények, akiknek nincs pénze embercsempészre, és akik ezért a hivatalos utat választják. Napokat töltenek el a senki földjén, várva, hogy a listára kerüljenek, majd egyszer, valamikor Magyarország és az Unió földjére léphessenek. A lista a határ túloldalán egyre hosszabb, a várakozók száma emitt egyre nagyobb, és napról napra csak nő. Ahogy nő a mocsok, a szeméthalom, és a szinte már megszokott szag is.

Magyar Menedék - Badiny

Újra gyülekeznek a kontinensfoglalók a déli határon - 2016. május 31.
Tekintse meg képtárunkat!

A kisfiú csak áll egy számmal nagyobb pizsamájában, és a kezében tartott üres hajzselés flakonon úgy csúsztatja a másik kezét, mintha egy gépkarabélyt húzna fel éppen. Közben merev, mosolytalan arccal néz minket.

Alig száz méterre vagyunk a rozsdás, de erős, a tavaly őszi hírekből oly ismerős röszkei kapuktól. A senki földjén járunk, a szerb és a magyar határellenőrző pont között. Ide épült és épül napról napra az újabb sátortábor. A sátrak szigorúan szerb földön állnak, a kerítés melletti húszméteres sávot szabadon hagyták.

A magyar oldalon azonnal megjelennek a rendőrök, katonák, ahogy mi odatévedünk, de a kapu felől is két fegyveres katona lesi mozgásunkat. Míg várjuk az engedélyt, egy afgán férfi jön oda a rendőrökhöz érdeklődni. Azok akármennyire is jól beszélnek angolul, a kitekert akcentussal és a végtelenségig lebutított angollal nem tudnak mit kezdeni. Segítek hát egy picit, beleszoktam tavaly ebbe a fura nyelvhasználatba. A migráns így gyorsan megtudja, reggel kell jelentkeznie, amikor a BÁH dolgozója a tolmáccsal jön, mert csak akkor van lehetősége felkerülni a listára.

A hangulat enyhül, a határt őrzők egy-egy kérdésre már válaszolnak, és mikor megjön az engedély, kedvesen mosolyogva kívánnak jó munkát. Két lépést tudunk tenni, és már elénk is pattan két civil, mondván, ők a szerb hatóság, kérik az engedélyt. Se igazolványt nem mutatnak, se jelvényt, így hát tőlem is csak egy messziről lóbált sajtóigazolványt kapnak. Megegyezünk abban, hogy mivel magyar földön állunk, mi szeretnénk ott is maradni. Mostanra már több asszony figyel minket tisztes távolból, hogy alkalmasint kérjenek tőlünk egy-egy szál cigit.

Jöttünket, és a kicsit hosszúra nyúló engedélyeztetést egyre többen figyelik. A sátrak körül ülő nők számára érdekes lehet, hogy valami végre történik, a gyerekek pedig kollégám kutyáját veszik körül. Nem győzöm őket lebeszélni – kézzel-lábbal és mutogatva -, hogy a kutyával ne úgy játsszanak, hogy bottal dobálják és rúgnak felé. A végére megértik, ám azt már nem, hogy az adományként kapott plüssjátékot nem kellene a kutyának dobni, mert az életben nem adja vissza. A hatalmas sírás a fotós táskámon lógó kockás sálas plüss nyúllal orvosolható – legalább ennyi haszna volt az egész kockás inges hisztériának.

A nagyjából 30-40 sátorból álló tábor nagy része a kicsinyke erdős részen fekszik, de sokaknak, az újonnan érkezőknek már csak a nap égette pusztán jut hely. Alternatív módokon oldják meg az árnyékolást, a gyerekek és a férfiak a fák közé aggatott hintákban pihennek, az asszonyok a sátrak elé húzódva. Egyikük egy kislány haját fésülgeti, másik tetvet keres vagy szedeget egy apróság fején. Emitt anyuka mossa kislánya lábát, miközben fiútestvére támasztja az iszapos sárban csúszkáló, megállni alig bíró kicsit. Egyetlen, pont a kerítés tövében álló kút ad vizet, ott mosnak és mosdanak, hogy utána a sárban visszacuppogjanak sátraikhoz. A kerítés melletti árokban zavaros, fehér víz – a föld képtelen magába szívni már ennyi mocskot.

A GYODA tele száradó ruhákkal, a fákra pedig a kabátok vannak felpakolva – Európát elérte a nyár, nincs már rá szükség. Kuka egy van, a közel kétszáz embernek ebbe kellene dobnia a szemetét, ehelyett egy szerb közmunkás szedi fáradtan a betolakodók után. Ismerős a kép, már meg sem lepődünk ezen. Ahogy azon sem, a migránssimogatók itt is megjelennek. Igaz, egyelőre csak a szerbek. A pároson szép, feliratos mellény, hölgytagja pedig, miközben mesél, megjegyzi, felvételen nem akar szerepelni, mert ő magánemberként segíti a tábor életét. Ráhagyjuk.

Vécé nincs a táborban. Hogy hová járnak a dolgukat végezni, csak a jó ég tudja. Látunk két asszonyt, akik a derékig érő gazban a pár száz méterre fekvő bozótos felé igyekeznek, tehát elképzelhető, hogy mobilvécé híján ott rejlik a végterméklerakó hely.

Zömében jellegzetes arcvonású afgánok, pár szír és koszovóiak alkotják a tábort. Temérdek asszony és még több gyerek. A szegények, akiknek nincs pénze embercsempészre, és akik ezért a hivatalos utat választják. Napokat töltenek el a senki földjén, várva, hogy a listára kerüljenek, majd egyszer, valamikor Magyarország és az Unió földjére léphessenek. A lista a határ túloldalán egyre hosszabb, a várakozók száma emitt egyre nagyobb, és napról napra csak nő. Ahogy nő a mocsok, a szeméthalom, és a szinte már megszokott szag is.

Az időközben megérkezett M1 televízió stábja is dolgozni kezd. Kamerájukkal ide-oda állnak, őket nem kötelezik a húszméteres sávban való mozgásra, igaz, minket sem ellenőriz senki, betartjuk-e az általuk kreált szabályt. Ám egyszer csak szerb rendőrkocsi jelenik meg, és az épp bejelentkezés előtt álló csapatot kezdi vegzálni. Pedig pont a magyar sávban, hazai földön állnak. Nem várjuk meg a játszma végét, elindulunk vissza, a rozsdás, de erős kapuk felé. Kérdezni úgysincs kit, angolul szinte egyikük sem beszél, kérdéseinkre fejrázás, vállvonogatás, vagy egy-egy szó csak a válasz. Afganisztán, egy hónap, unió – ennyit mondanak. Európa új lakosai, az új munkaerő, a jövő reménységei ennyit tudnak a kontinens legtöbbet használt nyelvén kinyögni. De mosolyognak rendületlenül…

Már úgyis gyülekezik a sor, a kék furgon ellátmányt, ételt hoz a sátortábor lakóinak. Fehér szatyrokban adják a fejadagot, kíváncsian nézegeti, aki már megkapta, de ki csak a sátránál bontja. Fegyelmezetten állnak sorba az éhes emberek, csak pár gyerek kísér minket – de főleg a kutyát – a kerítés mentén. Jönnek velünk, amíg a katonákat meg nem látják. Akkor integetve, vidáman visszafutnak. Ők még nem értik, mi történik velük. Nem értik, miért a kerítés, miért a sok fotós és tévés. Talán a körülmények is megszokottak, a vécé hiánya és a szeméthalom sem ismeretlen.

Visszanézek még a kicsinyke sátorcsoportra. És a kisfiú megint ott áll, ujjával a hajzselés flakont húzza fel, csak úgy, mintha gépkarabély lenne. Négy éves lehet, a pizsama is nagy még rá. Játéka közben merev arccal minket néz…


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »