Clint Eastwood, az élő legenda

Clint Eastwood, az élő legenda

Nemrég került a mozikba a Hudson folyón kényszerleszállást végrehajtó amerikai repülőgép történetéről szóló film, a Sully – Csoda a Hudson folyón. A rendező, Clint Eastwood korántsem csak a filmművészetben hallatja a hangját, a minap megnyilvánult közéleti kérdésekben is. Szokásához híven: keményen.

Van az a méltán népszerű szókapcsolat, hogy „élő legenda”, bár már kissé túlhasznált. De ha mégis akad valaki, akire tökéletesen ráillik a filmművészetben és -gyártásban, akkor az Clint Eastwood. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy neve a rock and rollban is többször felbukkant mint hivatkozási pont és szimbólum, így aztán kirobbanthatatlan a popkultúrából is, akárcsak Humphrey Bogart, Marlon Brando, Jimmy Dean vagy Montgomery Clift. Közülük bizonyos szempontból talán Bogart esete a legérdekesebb, aki láncdohányosként igévé alakult. Az Easy Rider című alapmű egyik dalában a don’t bogart that joint my friend kezdetű passzus ugyanis azt jelenti szabad fordításban, hogy ne szorongasd már ennyi ideig azt a gandzsát, ember, mert hülyén fogsz vigyorogni egész este, inkább passzold tovább, hiszen nekem is ez a célom.

De maradjunk Eastwoodnál! 1930-ban született Kaliforniában, egy oaklandi műszaki középiskolában érettségizett, majd belépett a hadseregbe. 1949-et írunk ekkor, Kerouacék már nagyban készültek a nagy csavargásra, de Eastwood inkább a rendet és a fegyelmet választotta. Leszerelése után indult filmes pályafutása, inkább döcögősen, mint villámkarrierként. B filmek sorában nézett keményen, de országos ismertségre csak 1959-ben tett szert a Marhabőr című televíziós sorozatban nyújtott alakításával. Rowdy Yates figurája ennek ellenére nem hagyott kitörölhetetlen nyomot a filmművészetben, maga a színész is a préri idiótájának nevezte egy későbbi interjújában.

Aztán a hatvanas években egy (illetve három) csapásra megváltozott minden. Megkapta az egyik főszerepet Sergio Leone azóta kultikussá nemesedett spagettiwestern-trilógiájában (Egy maréknyi dollárért; Pár dollárral többért; A Jó, a Rossz és a Csúf), és egy reggelen világsztárként ébredt. Leone ugyan az első nekifutásban csupán újraforgatta Ku­roszava A testőrét, de közben másodkézből műfajt teremtett, Eastwood pedig a puszta jelenlétével megváltoztatta az addig uralkodó cowboyimágót. Ezek után háborús kemény csávóként is iskolát teremtett (Kémek a Sasfészekben; Kelly hősei, utóbbiban már fanyar humorát is megcsillantotta), majd nekilátott a bűnfilmes rendőrkép megreformálásának. 1971-ben a Piszkos Harryvel új korszak kezdődött a zsarufilmek szövevényes történetében, hogy aztán töretlenül folytatódjon A Magnum erejében (1973) és Az igazságosztóban (1976), és visszatérjen Az igazság útjában (1983) és a Holtbiztos tippben (1988). Minden idők egyik legmorcosabb nyomozójának, az öntörvényű igazságosztó, előbb tüzet nyitó és csak aztán kérdező Harry Callahannek persze voltak elődei, például a film noirban, de akik utána jöttek, azok mind az ő zakójából bújtak elő az ikonikus erőszakfétissé változtatott Magnum mellől, amelyből később jégkrém is lett.

Callahan egyik dumájából (go ahead, make my day – rajta, hadd legyen jó napom!) pedig a Ta­xi­so­főr „hozzám beszélsz?”-éhez hasonlóan szállóige, amelyet maga Ronald Reagan is bevetett egy beszédében. Ha Eastwood valamennyi filmjét megemlítenénk, azt monográfiának hívnánk, így csak belekapunk a sűrűjébe. Villám és Fürgeláb Jeff Bridgesszel, a rendező az a Michael Cimino, aki A Magnum erejét írta, és később megrendezte a világ egyik legjobb Vietnam-filmjét (a másik az Apokalipszis most), A szarvasvadászt. A Bosszú az Eiger csúcsán azért érdekes, mert remekül rávilágít Eastwood karakterének egyik jellegzetességére, a domináns, adrenalinban ázó férfiasságra. Sziklamászót alakít, természetesen kaszkadőr nélkül (a CGI, vagyis a számítógéppel létrehozott kép technikája pedig még csak álom volt csupán), a filmet maga rendezi, de ebben a munkakörben később sokkal jobb lesz. Olyannyira, hogy első igazán sikeres rendezését 1989-ben Gol­den Globe-bal jutalmazzák, és Cannes-ban Arany­pál­ma díjra jelölik. A Bird a bebop királyának, a zseniális dzsesszzenésznek, Charlie „Bird” Parkernek állít valóban méltó emléket. A deklaráltan dzsessz­őrült Eastwood személyes ügyként definiálta a mozit, van is benne szív rendesen. 1992-ben újabb wes­tern­re­ví­zió következik, a Nincs bocsánat. Ő a rendező, játszik is benne Gene Hackman, Morgan Freeman és Richard Harris mellett, a filmet kilenc Oscarra jelölik, négyet megkap, ebből Eastwood kettőt, a legjobb filmért és a legjobb rendezésért.

Kilencvenhéttől minden erejével a rendezésre koncentrál, és így lép át a huszonegyedik századba is, művészi kiteljesedése felé. Olyan mérföldkövek jelzik az egyre csak emelkedő pályaívet, mint a Titokzatos folyó, a Milliódolláros bébi, valamint egy (két) re­­mek­be szabott háborús kombó, a Le­velek Ivo Dzsi­má­ról és A dicsőség zászlaja. Ezt követi a Gran Torino, a Nelson Mandela életét feldolgozó Invictus, a Hoovert bemutató J. Edgar – Az FBI embere és egy iraki háborús történet, az Amerikai mesterlövész.

Eastwood ugyanakkor nem „csak” színész és rendező, de pontos és megbízható producer, valamint zeneszerző és előadó is. Produkciós cégének neve, a Malpaso spanyolul ballépést jelent, és onnan ered, hogy amikor elvállalta a szerepet a Leo­néval közös első filmjükben, az ügynöke azt mondta neki, hogy ez egy rossz lépés karriere szempontjából. A zene, különösen a dzsessz mindig kiemelt helyet foglalt el az életében: játszik saját szerzeményeket, Count Basie-t és Duke Ellingtont, filmzenéket komponál, vagy éppen albumot szerkeszt olyan előadókkal, mint Diana Krall, Joshua Redman vagy Cassandra Wilson. Amikor meghívást kapott a Carnegie Hallba, így kezdte a fellépést: „Hölgyeim és uraim, Clint East­wood vagyok, és imádom a dzsesszt.”

Legutóbbi filmje (Sully – Csoda a Hudson folyón) kapcsán a regisztrált republikánus, ám önmagát li­­ber­tá­riusként definiáló, a „mindenki hagyja békén a másikat” elvet valló Eastwood egy interjúban ismét a lovak közé dobta a gyeplőt, amikor a mostani generációt nemes egyszerűséggel puha pöcsűnek nevezte. A magyar műfordítás kiváló, és szofisztikálhatatlan anélkül, hogy elveszítené plasztikus karakterességét. Akiknek a kifejezés kissé erős, azoknak van egy rossz hírem. Az eredeti szövegben „pussy generation” olvasható, de azzal sem járnának jobban. Az egy másik ivarszervre utal.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »