Buktunk vagy győztünk?

Két napja azt írtam, bízom az október 2-i elsöprő NEM-ekben. Nyilván vannak, nem is kevesen, akiket a tegnapi referendum óta e kérdés erősen foglalkoztat. Ezúttal erre igyekszünk feleletet adni – még ha az első pillantásra netán megütközést kelt is.

Magyar Menedék - Badiny

Olvasom a Facebookon megjelenő, a magyarságot a szavazáson való részvétel aránya miatt sűrűn szapuló szövegeket, melyek azonban – tisztelet a kivételeknek! – egyfajta politikai analfabetizmusról tanúskodnak. Most lássunk néhányat a kivételekből!

Az egyik arra figyelmeztetett, hogy hazánkban eddig a népszavazásokon és választásokon a részvételi arány (az érvénytelen szavazatokat bele nem értve, tehát azok nélkül) még soha nem érte el el a 75%-ot, de még a 70 %-ot is csupán egyszer, a 2002-es országgyűlési képviselőválasztásokon haladta meg: ekkor az első fordulóban 70, 53 %, a másodikban 73, 51 % volt. Ebből pedig egyértelműen leszűrhetjük, hogy a szavazásra jogosultaknak legalább 26, 5 %-a (sőt átlagban ennél több, mintegy 35-40 %) szavazásra nem mozgósítható.

Ámde menjünk tovább! Az iménti hozzászóló arra is felhívta a figyelmet, hogy a tegnapi eredmény, a 3 282 723 „nem” szavazat viszont még 75 %-os részvétel esetén is a „nem” szavazatok egyértelmű győzelmét hozta volna: „Ez pedig abszolút értékben valóban akkora erő, amely nem maradhat közjogi következmények nélkül”.

Egy másik hozzászóló pedig arra emlékeztetett, hogy most több volt a „nem”, mint egykor az EU-csatlakozáskor az igen. Ha hárommillió szavazat elég volt az EU-csatlakozáshoz, ennyi elég a kényszerkvóta ellen is.

A legtalálóbban azonban alighanem egy atya fejezte ki öt pontban, miért „jobb, ha tudjuk”, hogy győztünk:

1. Nem volt tétje az érvényességi küszöbnek, ez a többség meggyőző: ennyien valóban észnél vannak az országban

2. A távol maradók minden esetben ráhagyatkoznak a szavazási eredmények arányára (hiszen ők is szabadon részt vehetnének), eszerint a „NEM”-ek tulajdonképpeni száma: 8 148 535. Ostobaság volt a távolmaradásra vonatkozó kampány.

3. Október 3-ától pontosan tudhatjuk, kik az áruló köztünk, akikben nem bízhatunk, ennyi csalódási lehetőséggel kevesebb jut nekünk a jövőben.

4. A magyarság gerince él, egyenes és erős.

5. A nép egyre tisztábban látja a migrációs színjáték igazi hátterét.

Mindehhez nekem két hozzátételem van. Az egyik, hogy amióta világ a világ, a szavazóképes politikai nemzet fogalomkörébe mindig is csak egy kisebbség tartozott. Nem volt ezt most sem másként. Aki nemcsak ráhagyatkozott a várható szavazási arányra, hanem el is ment „nem”-mel ikszelni, a nemzet gondolkodó egészének akaratát fejezte ki. A másik pedig, hogy voksolóknak az a töredéke (alig 170 000 ember), amely igent mondott az urnafülkében, csak azt mutatta meg, amit eddig is tudtunk: vannak kozmopoliták, de azért korántse gondoljuk, hogy ők a biztos többség. Szomorú, sőt tragikus persze, hogy egyáltalán léteznek ilyenek, ám ez hajdanában sem volt máshogyan. Idézek ennek illusztrálására egy cikkből:

Az emberek ordítanak itt, hogy jön a vörös nacionalizmus. Eközben minden bástyát elfoglal a fekete nacionalizmus [a katolikus klérus – Ifj. T. L.]. A vörös nacionalizmus a nemzeti társadalmat és nemzeti kultúrát sehol sem bántja. Meglátjuk, ilyen ártatlan lesz-e a fekete is.

Talán nem is gondolná a tisztelt olvasó, kitől valók ezek az elvakult sorok. Nos, elárulom: Ady Endrétől (A piaristák; Budapesti Napló 1906. május 11.). Az ilyen magyarok magatartása azonban most se tévesszen meg bennünket. Nem övék az országunk!

A tegnapi referendum arra is megtanít tehát, hogy ne mindjárt csípőből tüzelve ítélkezzünk egy döntésről, hanem próbáljuk megnézni, éspedig lehetőleg minél élesebben, annak hátterét és értelmét, hogy várható következményeit is számba tudjuk venni idejében. Ilyetén nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, mondjon bárki bármit: nem buktunk, hanem győztünk!


Forrás:hunhir.hu
Tovább a cikkre »