Búcsú Riótól

Vége van. Igaz, amikor ezeket a sorokat gépelem, a képernyőn még látom a maratonfutókat, magyar idő szerint csak hajnalra időzítették a záróünnepséget. Ám a mi szempontunkból már semmi sem oszt vagy szoroz, az érmeink száma nem változhat, azaz számunkra gyakorlatilag már véget ért, és ha a hátralévő néhány órában nem történik világszenzáció, akkor az egész világnak befejeződik Rio de Janeiróban az olimpia. Ez a világ pedig fellélegezhet, mert nagyobb volt a félelem, mint a mindennapok során az ijedtség. A terrorfenyegetések szerencsére üresnek bizonyultak, a gyenge lábakon álló közbiztonság sem csökkentette a versenyek és a gyönyörű város élvezhetőségét, a legnagyobb botrányt nem a brazil rablók kavarták, hanem Ryan Lochte, a hatszoros olimpiai bajnok, aki a rablótámadás általa koholt meséje miatt most alig győz magyarázkodni és bocsánatot kérni a brazil néptől.

Korunkra nézve roppant lehangoló, hogy óhatatlanul ez az első, a megkönnyebbülés, hogy békében lezajlott egy olimpia. Emellett csupán másodlagos, hogy a brazilok alkalmas házigazdának bizonyultak, és bár akadt bőven apró hiba a szervezésben, okkal érte bírálat a szállásokat, az étkeztetést, a logisztikát, a sokak által megjósolt káosz nem következett be. A szurkolók biztonságban és némi türelem gyakorlásával el- és bejutottak az eseményekre, szóval kár volt a brazilok eltökéltségében és tudásában kételkedni: Rio de Janeiro nem rendezett sem jobb, sem rosszabb olimpiát, mint tette ezt visszafelé haladva az időben London, Peking vagy Athén. Ha visszagondolok az itt töltött két hétre, az emlékek több mosolyt csalnak elő, mint bosszúságot, az utóbbiakból adódó konfliktusok ráadásul szinte mindig feloldódtak a brazil emberek kedvességében és segíteni akarásában.

Lassan megyünk tehát haza, Borkai Zsolt szerint egy magára okkal büszke magyar csapat landol majd szerdán reggel Ferihegyen, ám a kép jóval árnyaltabb annál, mint amilyenre a MOB elnöke a maga szempontjából érthetően lefesti. A nyolc aranyérem önmagában remek eredmény, ha összehasonlítjuk például a szomszédaink vagy a hozzánk hasonló méretű országok aranytermésével, tényleg kihúzhatjuk magunkat, ám az minimum elgondolkodtató, hogy ebből a nyolcból hármat Hosszú Katinka vehetett át, másik három pedig aligha jött volna össze Kozák Danuta nélkül. Ők különlegesek a magyar sportban, mert nem a megszokott utat választották a felkészülés során, kiszakadtak a mindennapos közegből, a saját fejük után mennek, és ez az út háromszor is a dobogó tetejére vezette őket.

Megér némi tűnődést az is, hogy a tizenöt érmünkből tizennégyet három sportág, az úszás, a kajak és vívás hozta össze, ezt az atlétika megtoldotta eggyel, és kész, a többiek aligha beszélhetnek fantasztikus eredményekről. A nőknél negyedik, a férfiaknál ötödik helyre beevickélő vízilabdázók mellett az államilag nagyon kiemelten támogatott látványsportágak – azaz a labdajátékok – el sem jutottak Rióba, a küzdősportok versenyzői csúnyán leégtek, mindenki más pedig eleve az éremszerzés esélye nélkül érkezett ki az olimpiára. A riói érmesek ráadásul az egyetlen Kenderesi Tamás kivételével nem a jövő, hanem inkább a jelen, egyes esetekben a múlt és a jelen hősei, azaz a sajtbureszes vagány úszón kívül nem bukkant fel egyetlen olyan ígéret sem, akire azt mondhatnánk, ha nem jön közbe semmi, ő lehet négy év múlva Tokió egyik bajnoka.

Tényleg láttunk fantasztikus magyar teljesítményeket, ám ezek mögé nem lehet elbújtatni az egész magyar csapatot. Illetve lehet, csak nem szabadna. Éppen a jövő érdekében.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »