Boros Imre: Későn jött önkritika

Boros Imre: Későn jött önkritika

Az IMF mellett működő Független Kiértékelő Szervezet, az IEO nagyon súlyos kritikával illette a nagy hatalmú monetáris „csúcsintézményt”.

A napokban kiszivárgott hírek szerint a Nemzetközi Valutaalap, vagyis az IMF mellett működő Független Kiértékelő Szervezet, az IEO nagyon súlyos kritikával illette a nagy hatalmú monetáris „csúcsintézményt”. Azt állította, hogy a szervezetben nagyarányú önelégültség uralkodik, sokszor azt sem lehet tudni, hogy miként születnek a döntések. (Nehéz lenne megválaszolni, hogy a „független” szervezet eddig miért nem élt önállóságának adottságaival.) Az elmarasztaló kritikákat főként a görög ügy drámaian eredménytelen kezelése váltotta ki.

A kritika és annak elkésett volta akkor érthető meg igazán, ha emlékeinkbe idézzük az IMF immáron hetvenévesnél is hosszabb, felettébb fordulatos történetét. A szervezetet 1944-ben hozták létre a második világháború utáni nemzetközi pénzügyi együttműködés beindítására és a kialakított dolláralapú rendszer tartós működtetésére. Az akkori valós gazdasági erőviszonyokat tükröztetve a rendszerben lényegében az Egyesült Államok igényei domináltak, a magánpénzként működő dollárt a középpontba állítva, s arra a tényre támaszkodva, hogy Amerika akkorra már a világgazdaság egyetlen valós hitelező országává vált.

A magánkibocsátású pénzt a központba állító nemzetközi pénzügyi rendszer esetleges működési zavarait kívánták az IMF-fel orvosolni úgy, hogy a működési zavarokkal küzdő (a tagországok krónikus fizetésimérleg-hiánya) államok ettől a szervezettől olyan feltételekhez kötött hitelt kapnak (standby), amelyek nyomán belső erőforrásaikat lesznek kénytelenek átcsoportosítani. Ezt nevezzük strukturális reformoknak, amelyek révén az érintett ország az IMF-től kapott hitelt vissza tudja fizetni, és a fizetési mérlege ismét egyensúlyba kerül.

Az IMF működése a dollár árfolyamának 1973-as felszabadítása után fokozatosan kezdett eltérni attól a modelltől, amelyet alapításakor elképzeltek. Az úgynevezett washingtoni konszenzus óta, 1989-től viszont kifejezetten a globális tőke nemzetközi érdekeinek kiszolgálójává vált. Egyedi stabilizációs intézkedései, amelyeket az egyes bajba jutott országokban foganatosított, a globális tőke jutányos behatolásait szolgálták (pénzleértékelések, a privatizáció erőltetése, a tőkét zavaró szabályok eltörlése és hasonló követelések). Mára súlyosan torzultak a működés alapításkor elfogadott alapelvei is. A szervezetben a szavazati arányok mesze nem tükrözik az alapelvben rögzített nemzetközi kereskedelmi viszonyokat. Az 1944-ben meghatározó szavazók ma is féltékenyen őrzik ellenőrző többségüket. Nem véletlen, hogy országok egész csoportja döntött úgy, hogy bizonyos ügyeit inkább máshol intézi, s létrehozta a BRICS-csoportot, és ahhoz pénzügyi stabilizációs alapot is rendelt.

Jogosan jártak el a kezdeményezők, ugyanis a 2008-ban kitört pénzügyi válság kezeléséhez az IMF már nem rendelkezett elegendő eszközzel, s a szavazati súlyozásnál háttérbe szorított országok – főként Kína – hitelei nélkül nem is tudott volna megfelelni a feladatainak. Külön említést érdemel az IEO kritikai megjegyzése, hogy időnként nem is követhető, hogy a döntéseket a szervezetben kik hozzák. Ez a megjegyzés vélhetően azzal kapcsolatos, hogy az IMF szakapparátusa tömve van a nemzetközi globalista tőke lekötelezettjeivel, volt befektetési bankárokkal. Tehát hasonló a helyzet, mint az Egyesült Államok pénzügyi kormányzatában a pénzügyminiszteri posztokkal vagy éppenséggel az Euró­pai Bizottság elnöki és meghatározó főbiztosi posztjainál, de még az Európai Központi Bank vezető beosztásainál is.

Az ilyen „érthetetlen” döntéseknek balsiker esetén nem akad gazdájuk, a „sikert” viszont magáncégek söprik be dollármilliárdok formájában. Az IMF diszfunkcionális működésének iskolapéldáját, vagyis Görögország esetét a jelentés készítői is nevesítették. (Kár, hogy Olaszországot mint a következő válsággócot, nem.) Az euróra való áttérést ugyanis az IMF olyan országokban sem bírálta, ahol már a bevezetés pillanatában is ordítóak voltak a pénzügyi egyensúlytalanságok, s ahol az Európai Unió saját pénzügyi szabályait is figyelmen kívül hagyta. Sőt, az ennek leplezésére a görög pénzügyi vezetés által álcaként használt pénzügyi műveletsorokat ajánló nagy amerikai befektetési bankokat sem figyelmeztette. Miként is tehette volna, hiszen a görög jegybank nagy hatalmú elnöke az egyik amerikai nagybanknak volt korábban az embere.

A jegybank elnöki posztját az eurót irányító Európai Központi Bank alelnöki megbízatására cserélhette, majd „szakértői miniszterelnökként” éppen ő volt illetékes, amikor a görög válság elérte a csúcspontját. Az IMF-nél meg elképzelhető, hogy a manipuláló bankok egyik bizalmi embere állta útját a feltárásnak. Máig sem érkeztek hírügynökségi jelentések arról, hogy hova tűnt a volt görög pénzügyi tótumfaktum, de a görög kérdés súlyosabb, mint valaha. A görög válság kezelésénél is nagyobb bizonyíték keletkezett az IMF működésképtelenségére a 2008-ban kezdődött ingatlanalapú bankválságnál. Néhány gigantikus, európai székhelyű bank súlyos, ezermilliárdos nagyságrendű likviditási válságba került, ami veszélyeztette a bankok telephelyéül szolgáló országok hitelképességét is olyan kulcsfontosságú országokban, mint Németország vagy az Egyesült Királyság.

Lett volna feladata bőven az IMF-nek, de az Európai Központi Banknak is. Mindkettő béna maradt. Máig kiapadhatatlannak látszó pénzcsapjait a magántulajdonban lévő amerikai Federal Reserve nyitotta meg, ezermilliárd dolláros nagyságrendben, és dollárral látta el euró és font helyett a bajban lévő pénzintézeteket, így hárította el a pénzügyi összeomlást.

Tehát válságelhárítóként lépett fel az IMF helyett. Berni Sanders volt az egyik amerikai szenátor, aki hosszasan küzdött az amerikai központi bankok könyveinek hiteles könyvvizsgálatáért a válság miatt. Ebben ugyan nem járt eredménnyel, de kimutatta, hogy a Federal Reserve a válság kitörése óta nagyobb összeggel hitelezett kamatmentesen egyes külföldi egységeket – köztük európai nagybankokat is –, mint amennyi az Egyesült Államok egyesztendei GDP-je. Az IMF-re vonatkozó kései kritikának egy gyakorlati haszna azért mégis van. Ma már joggal lehet feltenni a kérdést: elvárható-e, hogy a nem is túl távoli jövőben az IMF meg tudjon majd felelni feladatainak az európai pénzügyi zűrökben? Vélhetően nem. Ezt is a görög példa bizonyítja. Nemrég ugyanis saját eszközeivel kihátrált a rendezésből, és előzékenyen átadta pozícióját az euró­pai mentőalapoknak.

Meg tudnak-e a kihívásoknak felelni az eurómentő alapok (pénzügyi tűzfalak)? Végtelenül terhelhetők-e újabb adósságokkal a nemzeti költségvetések az alapok várható növekvő pénzigényei miatt? A lehetséges pozitív válaszok híján a válságrendezések ismét az amerikai magánpénzt kibocsátó Federal Reserve-re maradnak? Ebben az esetben lehet-e még az eurót európai közös pénznek nevezni, vagy inkább illendőbb lenne egyfajta dollármutációról beszélni?

Boros Imre – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »