Boros Imre: A mentőkötél két vége

A jegybankra zúduló pergőtűzben semmi rendkívüli nincs. Azok siralomvölgye, akik elveszettnek látják régi kiváltságaikat…

Hazánk eladósítása 1973-tól, tehát már jóval a rendszerváltoztatás előtt kezdődött. Négy évtizednél is többnek kellett eltelnie, hogy annak valós okait legalább „szamizdat” jelleggel feltárni hajlandó kutatók megjelenjenek és kimondják, hogy az adóssághegy nem a jólétet finanszírozta, hanem a felhalmozott kamatteher és árfolyamveszteség miatt is banki szakmai hiba, de még inkább súlyos bűn volt. Mindjárt 1974-ben, majd ennél is érzékenyebben 1979-ben érintették az országot az első árfolyamveszteségek, amelyek valós létét a kettős könyvelés szabályaival köszönőviszonyt sem ápoló jegybanki könyvvezetés jótékonyan takart el gyakorlatilag 1997-ig.

A hamis frázis, hogy az ország többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, bizonyos körökben még ma is tartja magát. Az idő arra, hogy a Nemzetközi Valutaalap, vagyis az IMF nekünk „mentőkötelet” dobjon, először 1983-ban jött el. Ekkor léptünk a szervezet tagjainak sorába.

Rövid kegyelmi időtől eltekintve (a polgári kormányzatok idején) a hazai gazdaságpolitika 1983-tól egészen 2011-ig olyan elvek mentén folyt, ahogyan a „mentőkötél” másik végét tartó IMF kívánta. Baloldali, illetve balliberális kormányok sorozatban négyszer kértek mentőkötelet (1983, 1989, 1996, 2008), és nyilvánították ki szándékukat, hogy azt teszik, amit az IMF jónak lát. Nem túlzott a kijelentés, hogy az egész gazdasági rendszerváltoztatás IMF-gondnokság és balliberális „szándéknyilvánítás” mellett ment végbe, egyébként lehangoló eredménnyel. Nem sikerült a hőn vágyott felzárkózás a Nyugathoz, sőt a relatív gazdasági előnyünk is, amit a hajdani „béketáborban” élveztünk, gyorsan a múlté lett, tőlünk hátrébb lévők sorban előztek meg bennünket (Lengyelország, Szlovákia, Csehország), nyom nélkül tűnt el az ország termelő vagyonának nagy része, hasonló munkáért másutt háromszor-négyszer annyit fizetnek.

Talán nem tekinthető véletlennek, hogy avatott szemlélők az utolsó IMF-hitelünk utolsó részletének visszafizetését nagy-nagy örömmel fogadták. A „mentőkötél” túlsó oldalán azonban egyáltalán nincs fiesztahangulat, éppen ellenkezőleg. Ahelyett, hogy ők is ünnepelnének, minden korábbi mértéket felülmúlóan kárhoztatják azt a gazdaságpolitikát, amely a búcsúhoz vezetett. Meg is nevezik a felelősöket, mindenekelőtt a kormányfőt, Orbán Viktort és Matolcsy Györgyöt, aki korábbi gazdasági miniszterként, jelenleg jegybankelnökként emblematikus arca ennek a bravúros szabadulóművészetnek.

Való igaz, hogy az IMF-nek és nemzetközi haszontársainak nincs sok örömre okuk. Vitriolos kritikájukat a hazai jegybankra zúdítják olyan ügyekben, amelyekhez a korábbi jegybanki vezetés alatt – az intézmény minden kétséget kizáró független jellege miatt – egyetlen megjegyzést sem fűztek.

Szó nélkül maradt 1997-ben, hogy a jegybank a felhalmozott veszteségét – mintegy húszmilliárd dollárt – az államkasszára zúdította, még megtévesztő elnevezéssel is a jegybank segítségére siettek (adósságcsere). Az éves százmilliárdos ismétlődő veszteségeket a „jegybank nem szükségszerűen nyereséges intézmény” szlogennel tudták le, noha a jegybanki törvényben egyáltalán nincs szó arról, hogy veszteséget kell szükségképpen mindig termelnie.

Ma viszont körmeiket azzal élesítik, hogy a jegybanki törvényben nem szereplő (ámde nem is tiltott), de társadalmilag rendkívül hasznos tevékenységek – mint például a közgazdasági-pénzügyi ismeretek oktatása – is bekerültek a jegybanki portfólióba, amelyeket a megtermelt haszonból finanszíroznak. Az iszonyú korábbi veszteségek és a jelen tekintélyes nyereségei közötti különbség éppen abból a megváltozott pénzügyi szemléletből adódik, amely az inflációgerjesztő ártalmas magas kamatkörnyezetből a stabil pénzhez vezetett.

Ennek haszna nem csak a gazdaságban, a jegybankban is lecsapódik. S éppen ez a gyűlölet tárgya. Korábban ezek az összegek a mai bírálók külföldi környeztében és hazai támaszaik offshore-számláin csapódtak le, ma meg hazai ügyeket szolgálnak, oktatást, kulturális értékmentést, miegyebet. Dühödt kritikájukban odáig mennek, hogy pénzügyi felügyeleti tevékenységébe is belekötnek. Szerintük ugyanis a jegybank nem jár el gondosan a szanálásra szánt pénzintézetek piacra juttatásakor. Amikor a frissen feltőkésített állami bankokat a tőkéjük értékének töredékéért adta el Surányi György egyik napról a másikra, fel sem merült, hogy megfelelő volt-e az értékesíti ár vagy a kiválasztott „befektető”, hiszen a kérdésfelvetés automatikusan vonta volna maga után a nemeket. Maradt a mély hallgatás.

Dühös ember ritkán okos – így szól a mondás. Ennek jegyében banális ökörségnek minősülő érvelések is becsúsznak. Mondják, hogy a jegybanki alapítványok pénze akár devizakészletek értékesítéséből is származhat. A bíráló tudhatná, hogy ez sikkasztás lenne. A devizaeladáskor a jegybank a kiszolgáltatott deviza ellenében a pénzt (ami bankpasszívaként a saját adóssága) megsemmisíti, és nem elsikkasztja, mint ahogy a heves bíráló láttatni óhajtja.

A jegybankra zúduló pergőtűzben azonban semmi rendkívüli nincs. Azok siralomvölgye, akik végképp elveszettnek látják régi kiváltságaikat. Az IMF utolsó hitelrészletének visszafizetése ebben a hitükben megerősíti őket. Minden erejüket és befolyásukat most azért vetik latba, hogy a jegybankban ismét nekik kedvező vezetés jelenjen meg. Ehhez a jövőben növekvő mértékben mozgósítani fogják a nemzetközi kapcsolataikat. Mi megmenekültünk az IMF-mentőkötelétől, ők meg elvesztették, mert mindig a kötél másik végén álltak.

Micsoda különbség.

Boros Imre – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »