Bogár László: Narkódollár

Ma már egyre több elemzés lát napvilágot arról, hogy a világ legnagyobb offshore központjává maga az Egyesült Államok vált.

Mivel a jelenleg regnáló és Amerikai Egyesült Államokként érzékelhető világbirodalom évszázada lassan véget érni látszik, így érdemes pénzhatalmi szempontból is rátekinteni erre az elmúlt évszázadra és a mindebből várható fejleményekre. Az Egyesült Államok világhatalmi szerepének pénzhatalmi pillére már az első világháború után kialakult, de a nagy rivális brit rendszerrel szembeni végső győzelmet csak a második világháború hozta meg számára. Ebből a szemszögből ez a „harmincéves háború” (1914 és 1944 között) a britből az amerikai birodalomba való átmenet pénzhatalmi fejezeteként is értelmezhető.

Bár az elmúlt két évszázad a globális pénzhatalomnak az aranytól való végleges elszakadásaként is felfogható, a dollár világpénzzé „szentelésének” formális feltétele az volt, hogy az aranyhoz való rögzített árfolyama fennmaradjon, és az Egyesült Államoknak mindig legyen annyi aranytartaléka, hogy a világ jegybankjai ezen a kötött árfolyamon beválthassák az amerikai államkincstárnál dollártartalékaikat. Minderre az teremtette meg a lehetőséget, hogy a Hitler által megszállt Európából rohamos gyorsasággal menekült át az arany az amerikai trezorokba. Az Egyesült Államok 1933-ban még csak a világ monetáris aranytartalékának tizenöt százalékával rendelkezett, de 1944-ben már hetvenöttel. Így aztán a New Hampshire-i Bretton Woodsban 1944-ben tartott konferencián már Amerika diktálta a feltételeket, s a dollár abszolút világpénzzé vált. A világ jegybankjai éppen ezért hosszú ideig nem érezték szükségét annak, hogy dollártartalékaikat aranyra váltsák, hisz a dollár a szó szoros értelmében aranyat ért számukra. Sokkal inkább arra törekedtek, hogy minél több dollárjuk legyen, hisz a világkereskedelemben a háború utáni évtizedben a dollár abszolút egyeduralkodó volt.

A helyzet a hatvanas évek végére gyökeresen átalakult. Európa (főként Franciaország és Németország), valamint Japán technológiai óriássá vált, és hatalmas kereskedelmi többleteket ért el az Egyesült Államokkal szemben. Olyan gigantikus dollártartalékaik halmozódtak fel, amelyeket ettől kezdve célszerűbbnek látszott az Egyesült Államoknál aranyra váltani. De ezt nyíltan csak a De Gaulle vezette Franciaország merte megkísérelni 1967–68-ban. A válasz nem sokáig késlekedett, 1968 áprilisában a „nem létező” világerő – a dollár világpénzszerepét megerősítendő – kirobbantotta az első „színes forradalmat” a párizsi tavasz nevű polgárháborút, a „kis francia forradalmat”.

De Gaulle előbb az elnöki hatalomból, majd az élők sorából is távozott, helyét egy Georges Pompidou nevű volt Rothschild-bankár foglalta el. (De talán ő sem volt eléggé engedelmes, mert elnöki mandátuma lejárta előtt viszonylag fiatalon elhunyt.) És hogy Németország és Olaszország kedvét is elvegyék a hasonló renitens próbálkozásoktól, merényletek, terrorakciók egész sora zúdult erre a két országra is. Az amerikai gazdaság térvesztése azonban tovább gyorsult, a dollár világpénzszerepe megrendült, amit tovább súlyosbított a céltalan viet­nami háború kiváltotta horribilis deficit. A világbirodalom újabb akciósorozatot indított. Első lépésben egyoldalúan megszegte a világgal 1944-ben Bretton Woodsban kötött alkut, 1971 augusztusában felfüggesztette a dollár rögzített aranyparitását.

A világpénz tehát „szabadon lebegő” és így rohamos gyorsasággal elértéktelenedő papírtömeggé vált. És mivel ennek nyomán Európa és Japán egyre inkább szabadult volna a most már kezelhetetlenül óriási dollártartalékától, működésbe lépett a „projekt” második szakasza, amelynek hamis metafogalmai közt olyanokat találhatunk, mint az olajárrobbanás és a petrodollár. A világbirodalom olyan háttéregyezséget kötött Szaúd-Arábiával, hogy a Közel-Kelet legnagyobb olajexportőrei kizárólag dollárt fogadjanak el a kőolaj ellenértékeként (ezt nevezik petrodollárnak), majd az ürügyként kiprovokált újabb arab-izraeli háborúban hatszorosára növekvő olajárakkal megrendítő erejű kettős csapást mért két riválisára, Európára és Japánra. Mindkettő olajfüggő volt már akkor is, így az addigi kereskedelmi többleteik azonnal deficitbe váltottak az óriási áremelkedés miatt. Másrészt mivel az igen jelentősen megnövekedett árú olajat csak dollárért tudták megvásárolni, gigantikus dollártartalékaik pillanatok alatt eltűntek, és hosszú időre elment a kedvük a birodalom elleni lázadástól.

A kilencvenes évektől kezdődött a globális pénzhatalmi játszmák új fejezete. Európa technológiailag megerősödve került ki a két menetben lezajló, kiprovokált „olajárrobbanásból”, és megteremtette önálló pénzhatalmi talapzatát, az eurót. Kína egyre erősödő riválissá vált, Oroszország a Jelcin-korszak szabadon fosztogatható bábfigurájából újra világhatalmi tényezővé vált. A birodalom, miközben egyre brutálisabban próbálta kifosztani a világot globális pénzkibocsátási monopóliumán keresztül, békeidőben soha nem látott szintű eladósodásba süllyedt, ezért újabb destruktív offenzívát indított. A projekt alig titkolt célja a riválisainak meggyengítése, illetve a köztük lévő kapcsolati rendszer szétzilálása volt. De közben kibontakozni látszottak ennek a destruktív programnak a rejtett dimenziói is.

Ma már egyre több elemzés lát napvilágot arról, hogy a világ legnagyobb offshore központjává maga az Egyesült Államok vált. Az utóbbi években csaknem tízezermilliárd dollárnyi, feltehetőleg főként kábítószer-kereskedelemből származó illegális pénz „landolt” a kaliforniai Renóban és a dél-dakotai Sioux Fallsban, amelyek ma már a világ legnagyobb, illegális pénzeket befogadó központjai. Ezzel a hanyatló birodalom degeneratív folyamatainak újabb vészjósló korszaka kezdődött el, a petrodollár után a narkódollár pusztító világa.

Bogár László – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »