Birkózni Istennel?

Birkózni Istennel?

Nem baj, ha időnként birkózunk Istennel – állapítja meg Theresa Aletheia Noble FSP nővér, a Szent Pál Leányainak Társasága tagja.

Theresa Aletheia nővér egy Simone Weil-idézettel kezdi írását:

„Az ember soha nem birkózhat eleget Istennel, ha az igazság tiszteletéből teszi… Ha valaki elfordul tőle [Istentől], hogy az igazságot keresse, nem jut messzire, és máris az Ő karjaiban találja magát.”

Mivel korlátok által behatárolt, véges lények vagyunk, nem feltétlenül értjük meg elsőre a lelki dolgokat. Néha tényleg birkóznunk kell Istennel, hogy eljussunk arra a pontra, ahol legalább el tudjuk fogadni, és remélhetőleg idővel megérteni Isten dolgait.

Jákob találkozása a Jabbok gázlójánál a Teremtés könyvében ezt a birkózást jeleníti meg, melyet valamennyi keresztény elkerülhetetlenül átél az imában.

„Vette őket, átvitte a folyón mindannyiukat, és mindent, ami hozzá tartozott, aztán egyedül maradt. És íme, egy férfi küzdött vele egész virradatig.” (32,25)

Ez a szentírásbeli jelenet hűen ábrázolja a kétségeket, a közelséget, a távolságot, a hitet, a feszültséget, a hevességet, a paradoxonokat, a fájdalmat és az áldást, melyek a lelkiélet részei.

A kutatók közt nincs igazán egyetértés azt illetően, kivel is birkózott valójában Jákob; van, aki szerint egy angyallal, mások szerint magával Istennel. De akárki is volt az, némiképp meglepő, hogy úgy tűnik: a természetfeletti lény hátrányban van Jákobbal szemben. Látja, hogy nem győzheti le, ezért egy idő után kificamítja Jákob csípőjét. Ám Jákob ezután is folytatja a küzdelmet, sérült csípővel is, amíg csak meg nem áldja „ellenfele”.

Megdöbben az olvasó Jákob kitartása láttán. Akár angyal, akár Isten az ellenfél, felmerül a kérdés: Miért tűnik Jákob erősebbnek? Mint Szent Ágoston írja: „Hogy is lehetne összemérni egy angyal és egy ember erejét?”

A történet annyira összetett, hogy számtalan interpretációja született már az évszázadok során. A jelentés ezernyi rétege, melyet az egyházatyák felfednek, bámulatra méltó. Azonban a jelentés akkor ver gyökeret az életünkben, amikor hagyjuk, hogy átitasson minket az adott szövegrész, és alkalmazzuk azt saját életünkre.

Theresa Aletheia nővér úgy értelmezi ezt a történetet, hogy a Jákobbal birkózó ember maga Krisztus, aki hagyja, hogy Jákob legyen az erősebb, hiszen szabad akaratunk bizonyos értelemben lehetségessé teszi, hogy „győzedelmeskedjünk” Isten felett. Isten azonban nem adja fel egykönnyen. Egy idő után kificamítja a csípőnket, néha többször is, azt remélve, a megdöbbenéstől elfogadjuk majd a hajnalt, mely fényt áraszt sötétbe borult elménkre.

Talán mások is ismerik ezt a fajta dinamikát: időről időre kételkedni kezdünk olyan dolgokban, amiket másoktól hallottunk, és esetleg még el is hittük, hogy igazak. Kételkedünk, és nem tehetünk róla: emberek vagyunk. Isten nem várja el tőlünk, hogy egyszerűen, langymeleg módon elfogadjunk mindent, amit mondanak nekünk, és robotként járjunk a vasárnapi szentmisére.

Az elfogadás és a hitben való növekedés együtt jár azzal, amit XVI. Benedek „kézről kézre” kapcsolatnak (néhol pedig közelharcnak) nevezett. Az imában „lökdössük” Istent, ő meg visszalök – így botladozunk egy darabig a porban. Amikor úgy érezzük, rendben van akár az is, ha birkózunk, akkor lehullajtjuk álarcainkat, és őszintén tudunk beszélni arról, mi zajlik valójában lelkiéletünkben, meg tudjuk osztani nehézségeinket Istennel és másokkal.

Modern világunk olyan racionalizmussal bombáz minket, amit átitat a hit iránti megvetés. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy birkózzunk Istennel, és Ő fényt áraszthasson értelmünkre, akkor előfordulhat, hogy elveszítjük hitünket, ha külsőségeiben nem is, de mélyen belül igen.

Forrás és fotó: Aleteia.org

Magyar Kurír
(vn)


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »