Betonba öntött hisztéria – amikor a GDP 25%-a ment el értelmetlen védelmi kiadásokra

Betonba öntött hisztéria – amikor a GDP 25%-a ment el értelmetlen védelmi kiadásokra

Soha nem használt, már építésekor elavult, betonba öntött pénzkidobás. Másként nehezen értelmezhető az úgynevezett Déli Védelmi Rendszer (DVR), az ötvenes évek hisztérikus hangulatában emelt, Szentgotthárdtól Nagylakig húzódó erődláncolat. Vagyis csak lett volna, ha elkészült volna teljesen, de egy Rákosi-rendszer alatt élő, kiszipolyozott, kirabolt ország teljesítőképességének ez már végleg túl nagy falatnak bizonyult. A Déli Védelmi Rendszernél jobb szabadtéri múzeuma nem is lehetne a Rákosi-rendszernek, fedezze fel Ön is.

Hamisítatlan őszi zalai időjárás fogad minket Pákán, esőben, sárban csúszkálva közelítjük meg a DVR egyik védelmi körzetét. Itt, az egykori vonal egyetlen, turisták számára is könnyen elérhető, befogadhatóvá tett és tájékoztató anyagokkal ellátott szabadtéri múzeumában könnyű elképzelni, a világháború után pár évvel újra fellángolt háborús hisztéria közegében, milyen is lehetett élni a folyamatos fenyegetés árnyékában, az utat őrző géppuska- és páncéltörő állás, vagy épp egy parancsnoki bunker mutatja, mennyire komolyan is gondolták a láncos kutya, vagy Tito támadását. Az, hogy ez mennyire értelmetlen munka volt, később látni fogjuk.

A nyugati- és déli határsáv kialakításával párhuzamosan, 1950-ben – természetesen szovjet tanácsadók” segítségével – megkezdődött a védelmi rendszer kiépítése a teljes magyar-jugoszláv határszakaszon.- A megbízhatatlanok és rendszerellenesek kitelepítésével párhuzamosan megkezdődött az aknazár telepítése, a határt pedig 1949. szeptember 29-én hermetikusan lezárták.

Páka - az egykori parancsnoki állás

Magát a katonai vonalat csak 1951-ben kezdik el építeni. A még jórészt romokban álló, a második világháborúban kivérzett ország számára hatalmas terhet jelentett a beruházás. Egyes becslések szerint a GDP 25%-a ment ezekben az években a honvédelmi kiadásokra.

Már a tevézőasztalon is elavult volt

Az már Franciaország 1940-es német lerohanásakor nyilvánvaló vált, hogy a statikus védelmi rendszerek (Maginot-vonal) felett eljárt az idő, a modern háború ugyanis – plasztikus kifejezéssel élve – mozog.

Ugyanígy nem vált be 1945-ben a németek által Berlin védelmére emelt bunkerekkel megerősített lövészárkok, drótakadályok és aknamezők alkotta 5-10 km-es védelmi rendszer.

Persze nem teljesen felesleges a védelmi képességek ilyen fajta megerősítése, csakhogy a ráfordított kiadások és erőfeszítések nem álltak arányban annak hatékonyságával. A magyar-jugoszláv, több mint 600 kilométeres határszakaszt eleve lehetetlen volt ebben a formában megvédeni. Ennek ellenére Rákosiék mégis gőzerővel fogtak neki a munkának, amit aztán szerencsére sohasem fejeztek be. (kevésbé kutatott téma, de Jugoszlávia maga is védelmi stratégiában gondolkodott, ez ismerve az ideiglenesen nálunk állomásozó szovjet csapatok minőségét és mennyiségét, másként nem is lehetett volna.)

Egyértelműen kijelenthető, hogy a silány módon felépített bunkerek legfeljebb csak órákig tarthatták volna fel a támadó, jól képzett és felszerelt, a második világháborúban komoly harci tapasztalatokat szerzett, közel 600 ezer főt számláló jugoszláv haderőt.

Az egykori futóárkokat újra kiásták

A magyar hadvezetés úgy számolt, hogy a jugoszláv csapatok Szentgotthárd és Tornyiszentmiklós közötti szakaszon lendülnek majd támadásba a Balaton északi partja irányába Székesfehérvár felé. A másik eshetőség, hogy Szabadka irányából lépik át a magyar határt, és a Duna–Tisza közén a sík terepet kihasználva nyomulnak előre Budapest irányába. Nem véletlen, hogy ezeken a területeken zajlottak a legjelentősebb építési munkálatok. A tervek szerint 7687 harckocsi- aknavető és géppuska-tüzelőállást, 2000 harcálláspont és figyelőhelyet, 2469 megerősített óvóhelyet, 964 vasbeton géppuska-kupolát, 219 tüzérségi erődöt, 4158 kilométernyi harc- és közlekedőárkot és 120 tankfedezéket építettek volna. Ezeknek mintegy 40 százaléka készült a beruházás leállításáig. A kivitelezés alatt a környezetet sem kímélték. Ami a védelmi rendszer útjában volt, annak pusztulnia kellett. Beszédes adat, hogy több ezer hektár erdőt is vágtak ki.

A magyar Rákosi-vonalat, soha sem szerelték fel haditechnikai eszközökkel, ahogy katonák sem vették soha birtokba a már kiépített állásokat. Így, arról, hogy milyen fegyverzet állt volna a magyar csapatok rendelkezésére, csak találgatni tudunk. Szinte biztosra vehető, hogy többségében a Szovjetunió által levetett, nagyrészt a második világháborúból megmaradt akkorra már nem különösebben korszerű eszközökkel kellett volna felvenni a harcot a támadó jugoszláv csapatokkal.

Több száz, megerősített állás található a déli határon, többségük gazban, talajvízzel feltöltve, elfeledve

A rendkívül fontos páncélelhárítást többségében Zsis-2-es 76,2 mm-es lövegekkel biztosíthatták volna. A tömegesen támadó jugoszláv harckocsik ellen hatékonyságuk megkérdőjelezhető. A magyar harckocsizó alakulatok ekkor elsősorban a T34/85 típust használták. Ennél a jugoszlávoknak sem voltak sokkal korszerűbb páncélosaik. Az azonban már a második világháborúban kiderült, hogy a harckocsi alakulatok szétaprózása zsákutca, azokat tömegesen kell alkalmazni. Védelmi harcokban akkor tudnak a leghatékonyabban működni, ha tartalékként a front mögött állomásoznak, és egy esetleges áttörés esetén ellentámadással megállítják, majd visszaszorítják az ellenséges erőket.

 

Múzeumba való technika az első vonalban

A magyar lövész alakulatok ebben az időszakban esősorban PPS-41 géppisztollyal és Mosin Nagant puskával voltak felszerelve. A nagyobb tűzerejű fegyvereket a DP 28 golyószóró és az 1905/10 Maxim géppuska jelentette. Igen, első világháború előtti technika is előfordult ekkoriban a magyar hadseregben.

A támadók súlyponti csoportosítás után, harckocsik koncentrált támadásával, jelentős tüzérségi és légi támogatás mellett valószínűleg néhány óra, legfeljebb egy-két nap alatt áttörték volna a DVR-t.

A magánterületen található kiserődök ma már békés célokat szolgálnak, termény, vagy szerszámtárolásra tökéletesek,

Az áttörés után a megmaradt állásokat már nem lehet tartani, hiszen az ellenség átkaroló mozdulatokkal a hátukba kerülhet, így az azokban még kitartó csapatoknak haladéktalanul vissza kell vonulniuk, ez általában a nehézfegyverzet hátrahagyását és elvesztését is jelenti. Tehát az évek alatt, gigászi költségen kiépített és felfegyverzett DRV a jugoszláv hadizsákmányt gazdagította volna egy esetleges konfliktus esetén.

 

Egy a jelszónk tartós béke, állj közénk és harcolj érte

1953 elején a hadsereg szárazföldi csapatai a következő egységekből állt: három lövészhadtest, egy önálló lövészhadosztály, egy páncélos hadtest, egy áttörő tüzérhadosztály, öt tüzérdandár, valamint műszaki, híradó, vegyvédelmi, ellátó alakulatok. A 31090 fős lövészhadtest három lövészhadosztályból, tüzérezredből, páncéltörő tüzérosztályból, légvédelmi tüzérosztályból és szakcsapatokból állt. Gyalogsági fegyvereken kívül rendszeresített fontosabb fegyverei: 36 db páncéltörő ágyú, 95 db 122 mm-es tarack, 12 db 152mm-es tarack, 243 db 82 mm-es aknavető, 36 db 120 mm-es aknavető, 111 db közepes harckocsi és 75 db 76 mm-es rohamlöveg voltak. A 10 044 fős gépesített hadtest egy páncélos és egy gépesített hadosztályból, tüzérezredből, légvédelmi tüzérezredből, valamint szakcsapatokból állt. A kötelék legfontosabb rendszeresített fegyverei voltak: 38 db 57 mm-es páncéltörő ágyú, 72 db 122 mm-es tarack, 12 db 152 mm-es tarack, 123 db 82 mm-es aknavető, 84 db 120 mm-es aknavető, 36 db nehéz harckocsi, 64 db nehéz rohamlöveg és 278 db közepes harckocsi. Az adatokból látható, hogy néhány év alatt nem csak a DVR építése emésztett fel gigászi összegeket, hanem a magyar hadsereg békeidőben értelmetlen méretűre történő felduzzasztása is. A rendszerváltás után aztán átestünk a ló túlsó oldalára, de az persze, már egy másik történet…

Eltemetve, elfeledve

Bár a védelmi vonal létezéséről sokan tudnak, azt már kevesebben, hogy az elbontása pontosan olyan profi munkára utalt, mint az építése, világosabban fogalmazva: sohasem fejezték be a bontást, így főleg Zala megyében és a Dél-Alföldön a mai napig jelentős maradványai találhatóak. Csak a már említett Pákán kitakarított és látogathatóvá tett négy vasbeton erődön kívül további, mintegy tucat fennmaradt állás, géppuska-fészkek, páncéltörő állás, óvóhely és parancsnoki állásról tudunk a faluban, de a környékbeli települések határában, szántóföldeken, útszéleken emelkedő kis dombok, bozótosok szinte mindegyike egy-egy bunkert rejthet. Ezek lebontása is óriási költséget is munkát jelentett volna, így amelyek nem zavarták jelentősen a mezőgazdaságot, a közlekedést, tehát úgy általában a békeidők életét, egyszerűen otthagyták, ahol voltak.

Aki érez magában késztetést, az erdőkben, szántóföldeken szinte bárhol találhat, különböző állapotban fennmaradt építményeket

A szántóföldeken dolgozók elmondása szerint ezek egy részét ma már krumplivermelésre, szerszámtárolásra használják, de a többsége – hasznosíthatatlanságuk miatt – üresen áll, vagy épp rókák otthonául szolgál. Valódi funkcióval jelentős részük tehát nem rendelkezik, pedig minimális ráfordítással – konkrétan a kitakarítás és az aljnövényzettől való megtisztítás után, a falvak határában, vagy az országutak közelében álló állások turisztikai célú felhasználhatósága is növekedne (a már említett pákai múzeum kiváló példa arra, hogy nem elég egyszer felújítani valamit, ha nincs gazdája egy létesítménynek, akkor az bizony idővel amortizálódni fog) ami a múltunk egy részének megismertetése mellett jelképezné a ma már csak a legidősebb korosztályok számára ismert, permanens háborús hisztériában élő ország mindennapjait.

Vagyis, ha már van saját “Maginot-vonalunk” – ahogy a magyar sajtóban finoman szólva is túlzó jelzővel illetik a DVR-t – akkor becsüljük meg, ne hagyjuk elkallódni. Ha másért nem, hát okulásra pont jó is lesz.


Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »