Beszámoló az erdélyi és csángóföldi utamról I. – Csángóföldön

Hír típusa: IT hírekBorítókép: 

A közelmúltban 5 napot Erdélyben és Csángóföldön töltöttem. Mivel nagyon érdekes helyekre sikerült eljutnom, ezért úgy gondoltam, hogy egy háromrészes beszámolóban írom le élményeimet, tapasztalataimat az ott töltött napokról.

A csíksomlyói búcsú előtti napokban Bana Tibor, Magyar Zoltán és Vágó Sebestyén képviselőtársaimmal ellátogattunk Moldvába az ottani csángó magyarokhoz, régi tervünket megvalósítva. Közismert, hogy az ottani falvakban élnek azok a csángó magyarok, akik a különböző erdélyi vészterhes időkben (leginkább az 1764-es madéfalvi veszedelem után) elmenekültek a Kárpátokon túlra és ott településeket létrehozva, zártan éltek, őrizve évszázadokon át kultúrájukat. A csángó magyarokat a kultúrájukon kívül végig az különböztette meg az ottani románságtól, hogy római katolikus vallásúak voltak, és hitük a mai napig egy nagyon fontos támpont az életükben. Csak összehasonlításul, ott egy körülbelül 1500 fős faluban vasárnap 3 mise van, mindegyiken telve a templom, míg mondjuk nálunk, például a 36 ezres Mosonmagyaróváron szintén 3 misére telik meg a templom egy vasárnap. Egy másik példa: mikor Magyarfaluban sétáltunk, teljesen természetes volt nemcsak az időseknek, hanem egy 15 éves forma lánynak, hogy ha elmegy egy kereszt előtt (amiből elég sok van a faluban), akkor keresztet vet.

  

A vallásosság tehát meghatározó nemzetiségi szempontból is, lehet tudni, hogy aki római katolikus, az csángó vagy csángó felmenőkkel rendelkezik, az ortodoxok pedig értelemszerűen románok. Összességében napjainkban körülbelül 180 ezer római katolikus él Bákó környékén (ez a megye neve is és központi városa, körülbelül 130 ezer lakossal), de ebből sajnos már csak 40-50 ezer fő beszél magyarul. A csángó magyarok nem egy tömbben élnek, hanem elszórtan különböző falvakban, amelyek főképp a Szeret folyó partján helyezkednek el, de román településekkel vegyítve, másrészt távolabbi, kiesőbb falvakban is élnek csángók. Összesen talán 40-50 településen találhatunk csángó közösségeket, több tucatnyi ezek közül színmagyar, de van sok olyan település is, ahol már elkezdődtek a keveredések és egy településen élnek csángók, románok, esetleg cigányok.

Az ott töltött idő alatt a Moldvai Csángómagyarok Szövetségének elnöke, Pogár László volt segítségünkre, hogy minél jobban megismerjük a környéket, az ott élő csángók életének körülményeit, nehézségeit. Az ő szervezetük részben magánadományokból, részben minimális hazai, állami támogatásból tartja fent magát, nap mint nap végezve létfontosságú munkájukat. És itt most nem túlzás azt mondani, hogy létfontosságú, hiszen ők próbálnak tenni a közösség megmaradásáért a legtöbbet. Szűkös költségvetésükből arra futja, hogy körülbelül 30 településen tudnak valamiféle tevékenységet kifejteni az ottani csángók hagyományainak, anyanyelvének, kultúrájának megmaradása érdekében. Van, ahol délutáni oktatást szerveznek csángó gyermekeknek, van, ahol népdalkört működtetnek, de szerveznek csángó bált, versmondóversenyeket, sportrendezvényeket, de például 600 csángót hoztak idén is saját költségen a csíksomlyói búcsúba.

 

Szállásunk a Magyarfalu elnevezésű, csak csángók által lakott faluban volt, ahol egy kiváló házigazdának bizonyult néninél laktunk 2 napig, aki házias és nagyon finom ételekkel is várt minket. Innen látogattunk el Lábnyikra, ahol az oktatásra szolgáló épület mellett egy táborhelyet sikerült holland (!!!) adományokból kialakítania a Szövetségnek, ahol tavaly is már több tábort is tartottak és idén is ez várható. Lujzikalagor volt a következő állomás, ahol szintén az oktatási helyszínt tekintettük meg, egy kis épületben, körülbelül 15 gyerek számára méretezett teremmel és a tanítói lakással. Itt a helyi oktatóval beszélgettünk több mint egy órát, akinek minden egyes szavából áradt, hogy átérzi annak a felelősségét, ami rá és tanártársaira nehezedik, miszerint rajtuk múlik, hogy a csángó gyermekek mennyire fogják továbbvinni a magyar nyelvet és kultúrát. Bákón, a megyeszékhelyen a Csángómagyarok Szövetségének központját néztük meg, ahol szintén nagyon sok és hasznos információval láttak el minket az ott dolgozók. Összesen kilencen dolgoznak ott, akik folyamatosan szervezik a programokat, hivatásként tekintve a munkájukra.

Nagypatak település és az ottani 16. századi fatemplom volt az utunk következő állomása, amely épület tényleg visszarepít minket az időben és egy nagyon egyedi hangulatot áraszt magából. Diószén nevű községbe ellátogatva pedig a helyi népdalkör próbájába hallgathattunk bele. Jól mutatja a Csángószövetség munkájának sikerét és fontosságát, hogy három éve még nem is létezett ez a kis közösség a településen, ma már több tucatnyi asszony és néhány fiatal gyűlik össze rendszeresen, hogy együtt énekeljenek moldvai és magyar népdalokat, vallási énekeket. Nem csak nekünk volt egyébként megható őket látni, hallani, hanem nekik is jól esett az érdeklődés.

Az utunk során szándékosan több településen is benéztünk a helyi kocsmákba, kisboltokba, azzal a nem titkolt céllal, hogy néhány szót tudjunk váltani a helyiekkel. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindent megértettem, de erre nem is számítottam, hiszen tudjuk, hogy az általuk beszélt magyar nyelv a legősibb a ma még beszélt magyar nyelvjárások közül, számos olyan szóval, ami számunkra már nem is ismert. Ami általánosságban elmondható, hogy bár minden okuk meglenne rá, panaszkodni mégse hallottunk senkit. Pedig sokszor úgy éreztem én is magam, mint aki 20-30 évvel visszament az időben, a falvakban sok helyen nem volt aszfaltozott út, a házak rossz állapotban voltak, a csángók nagy része hajnaltól napestig a földeken dolgozik. És ha már szóba jöttek a munkahelyek, akkor azt el kell mondani, hogy itt aztán tényleg nincsenek munkahelyek. Valaki vagy viszi tovább a mezőgazdasági termelést vagy elvándorol, körülbelül ez a két lehetőség van. És hogy milyen nagy mértéket ölt az elvándorlás, azt jól bizonyítja, hogy például a 7000 fős Lujzikalagor település hivatalosan 7000 fős, de ebből csak kb. 3500 fő él ma otthon. Csak Olaszországban, amely a fő célpontja a munkavállalásnak, 1800 ember él erről a 7000 fős településről. Hogy milyen hatalmas elvándorlás is van ebből a régióból a csángók részéről, azt még két adattal hadd támasszam alá: hetente több repülőjárat indul Bákóból olasz nagyvárosokba (főként északi nagyvárosokba), ahol dolgoznak, és nem csak munkaképes férfiak, hanem sokszor már magukkal vitték a családot is. A másik, hogy mikor Wikipédián rákerestem a csángókra, akkor már külön jelzi, hogy körülbelül 80 ezer (!!!) csángó él Olaszországban. Ez tehát az asszimiláció mellett a másik hatalmas probléma. Nem elég tehát, hogy egy román környezetben kell megmaradniuk csángónak, egy olyan világban, ahol a fejlődésnek (?) köszönhetően egyre inkább betörnek az ő mindennapjaikba is külső hatások, de a megélhetés egyre többüket szólítja el távoli országokba. Ha reálisak akarunk lenni, akkor azt kellene mondanunk, hogy szinte esélytelen így ennek a közösségnek a megmaradása, én mégis azt mondom, hogy létezhet az a – mondhatjuk akár azt, hogy csodaszámba menő – összefogás, támogatás, amivel elő lehetne segíteni, hogy ezek az emberek szülőföldjükön élve tudják megőrizni identitásukat. Ehhez nem kellene más, csak minél több anyaországi ember összefogása, támogatása, vagy épp az, hogy a Fidesz-kormány ne csak szavakban tartsa fontosnak az ottani magyarságot. Míg ugyanis milliárdok mennek el itthon feleslegesen, itt néhány plusz tízmillió forinttal már az előbb említett csodákat lehetne produkálni. És bár ebben a kis beszámolóban direkt nem hoztam elő a politikát eddig, de itt most nem tudtam megkerülni, mert tényleg mélységesen szomorú azt látni, hogy milyen felesleges dolgokra megy el itthon a pénz és annak a töredéke egy magyar közösséget lenne képes megtartani Csángóföldön. Ide nem milliárdokat kell adni, hanem tényleg néhány tízmillió forint érzékelhető és eredményt produkáló hatást tudna elérni. Mindaddig, amíg ez várat magára, bízzunk abban, hogy minél több jóérzésű magyar ember támogatásával, odalátogatásával tud segíteni, vagy épp a most megismert Moldvai Csángómagyarok Szövetségének lelkes tagjai sokáig végzik még pótolhatatlan munkájukat.

Farkas Gergely
a Jobbik Ifjúsági Tagozat elnöke

Bevezető: A közelmúltban 5 napot Erdélyben és Csángóföldön töltöttem. Mivel nagyon ér


Forrás:jobbikit.hu
Tovább a cikkre »