Befőttes nosztalgia

Amikor annak idején kisdiák korunkban évente fogalmazást kellett írnunk az őszről, szinte mindenkinek volt három-négy jól körbeírható, egybecsengő, nagyon hasonló gondolata: rövidülnek a nappalok, hosszabbodnak az éjszakák, a  vénasszonyok nyarának nappala ugyan még kellemesen meleg, de az éjszakák már hűvösek, mint a vénasszonyok, tarka színekben pompázik a téli álmára készülő természet, és ami a  legfontosabb, mindenki szorgalmasan, hangya módra betakarítja a termést, nehogy úgy járjon, mint a muzsikus tücsök. A csalódásokat korán megélőknek, a lírikusabb lelkületűeknek már fiatalon eszébe jutott az őszről az elmúlás is.

 

Szalicilos, celofános befőtt-álom

 

Mivel nekünk otthon, a  bérházban csupán kitakarítani valónk volt, a betakarítás szó ilyen formában nekem elsősorban azt jelentette, hogy a  spájzban újra sorakozni kezdenek a  befőttes üvegek, még akkor is, ha a  tavalyiak közül még sokan ott voltak, de azok a  polcokon hátrébb kerültek, szinte reménytelen helyzetbe, lemondva arról, hogy valaha is felébresszék őket szalicilos, celofános álmukból, mert évente jönnek az újak, a  tolakodók, az előkelő, első és második sorokat bitorlók.

 

Később értettem meg csak az „elvan, mint a befőtt a  spájzban” szóláshasonlat igazi jelentését, ami kissé a feleslegességre is utal, akár az emberre is vonatkoztathatóan. Elindultam édesanyámmal ilyentájt hatalmas szatyrokkal a  piacot járni, amíg ő alkudozott a  kofákkal a lecsónak, savanyúságnak, lekvárnak, kompótnak való alapanyagokra, addig én inkább el-eltűntem a sorok között tökmagárusokat keresni, inkább hátráltatva anyámat, mint segítve.

 

Felvidéki piac. Kép: Körkép.sk

 

Nekem a betakarítás ily módon tehát egyet jelentett a befőzéssel, és nagyon szerettem az otthoni, őszi, „betakarításos” illatokat, amikor szüleim egymást váltva hatalmas fazekakban kevergették vállvetve előbb a barack- majd később a szilvalekvárt, savanyúnak pedig siratták a  hagymát, a lecsónak való csípős zöldpaprikát, a nyarat, a  fiatalságukat.

 

Betakarítani vagy kitakarítani?

 

A  kellemes élmény és emlék továbbélt: szeptember legelején a nagy melegeket követő első hűvös reggel egyikén nejem őnagysága a  hétvégi takarítás elengedhetetlenségéről győzködött. Hogy már nincs olyan meleg, hogy már akár lehetne is, jönnek a gyerekek is haza stb.

 

Bennem viszont prousti élményeket idézően még élénken kavargott az előző esti séta alkalmával az egyik ház ablakából „kiszűrődő” befőzés felülmúlhatatlan illata, és elhárítva az általam megvetett és általában ignorált kitakarítást, a „betakarítás” szükségességét hangsúlyoztam, mindent magamra vállalva ezzel. Kompromisszumos, munkamegosztásos megoldás lett elfogadva: ő ki- én pedig betakarítok, vagyis befőzök, mert amúgy is én főzök otthon. Nem kis izgalommal vártam tehát az érsekújvári piacnapot, a pénteket, talán Robinson várhatta ilyen izgatottan.

 

A pozsonyi Miletič-utcai piac. Kép: Körkép.sk

 

Szatyrokkal felszerelkezve múltidézően alkudoztam a  kofákkal: hogyha többet veszek, olcsóbb-e? Mi az a  több, kérdeztek vissza. Mondom, öt kiló. Hát, az egyáltalán nem több a  kevésnél! De legalább fiatalembernek szólítottak, hízelgő!

 

Üvegtigrisek

 

De kaptam mindent! Aztán amennyire súlyos szatyraim engedték, rohantam ki a  piacról, nehogy meglássak valahol a vásároltnál pár centtel még olcsóbb paprikát, paradicsomot, kisuborkát vagy szilvát, mert akkor nyugtalan érzéssel távozok.

 

Otthon felcipeltem a  pincéből a  hatalmas, szüleimtől örökölt fazekakat, az üres befőttes üvegeket, amelyeknek csodálatos módon soha sincs ugyanannyi csavaros teteje, mint üvege, a nem csavarosoknak pedig mindig hiányoznak a rányomós kupakjaik, a kettőt meg képtelenség összevariálni. A végén ezért mindig kimarad valami, én meg sajnálom a lealkudott, hazacipelt, kárba veszendő alapanyagot.

 

Aztán jól megsiratom a sok felaprított hagymát, a lecsóba való csípős zöldpaprikát és a tovatűnt nyarat, fiatalságot ugyanúgy, mint egykoron szüleim…

 

Száraz Dénes

 

Nyitókép: 108.hu


Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »