„Befagyott” gócok és a kettős szuverenitás

„Befagyott” gócok és a kettős szuverenitás

Szerte a világon napjainkban is vannak olyan megoldatlan kérdések, válsággócok és konfliktushelyzetek, amelyeknek a felszámolására irányuló, több évtizedeken át tartó politikai-diplomáciai erőfeszítések nem vezettek eredményre.

ciprus hatar_bVálasztóvonalak. Eddig eredménytelennek bizonyultak a Ciprus újraegyesítését célzó kísérletek

Mindeddig nem sikerült rendezni – többek között – Észak-Írország, Ciprus, Hegyi-Karabah Kasmír, Korea, a Kuril-szigetek, stb. helyzetét, Belgiumban pedig – a flamand–vallon ellentétek részeként – időnkét a Brüsszel státusza körüli vita is növeli a feszültséget. Most történetesen Szíriára, Irakra, Ukrajnára, az ottani konfliktusokra és a migránshullámra figyel a világ.

De a korábban felsorolt „befagyott” konfliktusok túlélhetik az újabbakat, rendezetlenségükkel potenciális veszélyt jelentenek a nemzetközi békére és biztonságra. Éppen ezért a kiútkeresés nem szorítkozhat csupán a régi, többnyire megfeneklett rendezési tervekkel való további próbálkozásokra, kísérletezésekre. Újszerű megoldást vagy megoldásokat kell keresni és találni.

Két védőszárny alatt

Az állami szuverenitás – a közismert meghatározás szerint – az államnak az a sajátossága, hogy területén a legfőbb hatalmat gyakorolja; belső szuverenitás (főhatalom, terület, népesség), s hogy önállóan alakítja ki külső kapcsolatait: külső szuverenitás (külpolitika, külkapcsolatok). Egy elképzelés szerint a kettős szuverenitás (két állam, két „anyaország” szuverenitása ugyanazon terület felett, mindenekelőtt konfliktusfelszámoló, konfliktusmegelőző szándékkal) mint megoldás, mint rendezés kompromisszumos, demokratikus, kizárólagos, átruházott, osztatlan, korlátozó, és nem feltétlenül egyenlő.

Kompromisszumos, mert kölcsönös engedményekkel járó megegyezés eredménye kell hogy legyen. Így nem jelentene egyoldalú lépést valamely állam területi integritásának, szuverenitásának megsértésére. Létrehozását és működését tekintve demokratikus, mivel csak az illető terület lakossága és a két „anyaország” egyidejű beleegyezésével alakítható ki. Kizárólagos, mert a szuverenitást csak az illető két állam gyakorolhatja, más állam/államok vagy nemzetközi szervezetek csak biztosítékokat adhatnak, garanciákat nyújthatnak vagy kaphatnak. Az, hogy átruházott, a sajátosság létrejöttének mikéntjére utal.

Osztatlan, mivel nem szabad vagy nem lehet részekre osztani, a két „anyaország” szuverenitásgyakorlása csak egységesen történhet. Korlátozó, mert a kettős szuverenitás alatt álló terület szuverenitását „metszi vissza”, és azon a két „anyaország” szuverenitását is kölcsönösen korlátozza. Nem feltétlenül egyenlő, mert a hatósági jelenlét, a szuverenitás gyakorlása a két állam részéről – érték, mérték szempontjából – eltérő lehet, nem minden esetben felelne meg az egy az egyhez aránynak, következésképpen nemcsak paritás alapján jöhet létre (a szuverenitásarány 1-1, 2-1,3-1, 4-1, 4-2 vagy más, tárgyalások útján megállapított arány is lehet). Ennek érzékeltetésére íme egy példa. A két „anyaország” korlátozott katonai és/vagy rendőri erői a „közös terület” egészén jelen lennének.

De nem feltétlenül mindkettőjük részéről ugyanolyan létszámban és ugyanolyan fegyverzettel és felszereléssel. A kettős szuverenitás alatt álló területeket leginkább az autonóm státuszú területekhez lehetne sorolni, külképviseletüket a két „anyaország” vagy közülük az egyik látná el, állandó lakosaik szabadon választhatnák egyik vagy másik állampolgárságot, esetleg mindkét állampolgárságot. A határellenőrzést, közigazgatást, rendfenntartást, a beköltözést, a letelepedést, munkavállalást stb. külön szabályoznák.

Észak-Írország és a hatalommegosztás

Az 1921. december 6-ától, az Ír-sziget kettéosztásától számított északír kérdés esetében a protestáns többségű Észak-Írországnak a 92 százalékban katolikus Írországgal való újraegyesítése a dublini kormány és az északír katolikusok kiemelt célja volt. A protestánsok viszont a Nagy-Britanniához kötődő szálak bármiféle lazítását bizalmatlansággal követik. A katolikus cél és a protestáns aggodalom ütközése vezetett az 1969. október 5-én fellobbanó nagyméretű erőszakhoz. Az elhúzódó polgárháborús helyzet felszámolásában a döntő lépést a Nagy-Britannia, Írország és az észak-írországi politikai pártok többsége között az 1998. április 10-én, nagypénteken Belfastban létrejött egyezmény jelentette. A Nagypénteki békeegyezmény nyomán Belfastban hatalommegosztáson alapuló, működőképes protestáns-katolikus egységkormány alakult, ami korábban teljesen elképzelhetetlennek tűnt.

Az észak-írországi békés kibontakozás szempontjából két – tartományon kívüli – mozzanatot feltétlenül ki kell emelni: 1. Nagy-Britannia elismerte, hogy az Ír Köztársaság segítsége nélkül lehetetlen a békés rendezés; 2. az Ír Köztársaság elfogadta, „hogy addig nem állhat be változás Észak-Írország státuszában, amíg az ott élők többsége nem kéri azt”. A két közösség lélekszámának alakulása nem zárja ki annak lehetőségét, hogy évtizedek múlva a katolikusok kerülnek többségbe, és népszavazáson az Ír Köztársasággal való egyesülésről döntenek, ami további nehézségeket okozhat. Következésképpen tovább kell haladni a békefolyamatban, ami korántsem zökkenőmentes. Olyan fejlemények, mint a protestáns Peter David Robinson miniszterelnök 2015. szeptember 10-ei lemondásával hirtelen kirobbant belpolitikai válság és az annak során mindkét oldalon (újra) színre lépett félkatonai szervezetek alááshatják a hatalommegosztásos kormányzati rendszert.

A két közösség közti bizalom erősödését leginkább biztonságérzetük növekedése segíti. Ehhez leginkább Nagy-Britanniának és az Ír Köztársaságnak a tartomány fölötti közös fennhatósága, a kettős szuverenitás valamilyen formája teremthet kedvező hátteret vagy keretet. A közös fennhatóság (kettős szuverenitás) „biztonsági övként” szolgálna a katolikusok számára most (amikor még kisebbségben vannak), a protestánsoknak pedig a jövőben (amikor esetleg már nem lesznek többségben). Létrejöttét tekintve itt London ruházna át, adna le szuverenitásából egy részt Dublinnak.

Apró lépések Cipruson

A ciprusi válság 1974 júliusában új szakaszába lépett. Akkor Törökország, hogy megakadályozza az enózist, Ciprusnak Görögországhoz való csatolását, katonailag beavatkozott, és azóta csapatai a sziget területének csaknem 40 százalékát tartják megszállva. Az invázió idején a szigetország lakosságának 80,7 százalékát görögök, 18,8 százalékát pedig törökök tették ki. Akkor Ciprus és fővárosa, Nicosia gyakorlatilag két, egy északi, török és egy déli, görög részre szakadt, és ez az állapot azóta is tart. A két országrészt elválasztó vonal mentén ENSZ-békefenntartó csapatok állomásoznak. Az ország újraegyesítésére irányuló minden kísérlet eddig eredménytelennek bizonyult.

Annak ellenére, hogy a sziget gazdasági egységének helyreállítása ma már szinte lehetetlen, a két zóna közötti gazdasági kapcsolatok élénkítésében, a megosztottság enyhítésében mindkét közösség érdekelt. 2015. december 24-én első alkalommal mondott közös ünnepi televíziós köszöntőt Ciprus görög, illetve török felének elnöke. A történelmi karácsonyi üzenetben Nikosz Anasztasziadisz görög, Musztafa Akinci pedig török nyelven üdvözölte a sziget lakosságát. Hangot adtak annak a reményüknek, hogy 2016-ban megszületik a várt megállapodás a sziget két része között. Ezt elősegíthetné Görögország és Törökország cselekvőbb közreműködése. Athént és Ankarát a „védőszárnyszerepre” alkalmassá teszi a történelmi múlt és a kultúra, feljogosítják érvényes nemzetközi szerződések. A rendezés érdekében mindkét közösségnek a két anyaországhoz fűződő erős szálakat kellene összeegyeztetnie a szigethez való ragaszkodásával.

A Ciprusi Köztársaság de jure független állam, az ENSZ tagállama, 2004-től az Európai Unió tagja, ám a megszállt északi területek tagságának felfüggesztése mellett. A megoldás létrejöttét tekintve itt nem érvényesülhet a kettős szuverenitás „klasszikus” formája, inkább csak néhány arra emlékeztető elem. A kölcsönös bizalom erősítése érdekében – többek között – azokat a formákat és módozatokat kell megtalálni, amelyek által mindkét anyaország „védőszárnyai” a kétzónás és kétközösségű ciprusi szövetségi állam egész területét takarnák. Az ilyen rendezés korlátozná a Ciprusi Köztársaság szuverenitását, de kisebb mértékben, mint a mostani, rendezetlen helyzet.

Kasmír, a viszály almája

1947-ben az egykori Brit-India felosztásakor a hindu többségű területekből lett India, a muzulmán többségűekből pedig Nyugat- és Kelet-Pakisztán (utóbbi 1972 decemberétől Banglades). A felosztáskor megállapodtak, hogy a helyi maharadzsák döntenek: Indiához vagy Pakisztánhoz csatlakoznak. A jobbára muzulmánok lakta Kasmír tartomány hindu maharadzsája, Hari Szingh 1947. október 26-án Indiát választotta. 1947 novemberében kitört a terület birtoklásáért folyó indiai–pakisztáni háború. A fegyverszünet 1949. január elsején ENSZ-közvetítéssel jött létre. Betartását egy hét ország katonatisztjeiből alakult megfigyelői csoport, az ENSZ legrégebben működő békefenntartó missziója, az UNMOGIP ellenőrzi.

A két felet szétválasztó vonal pontosan ott húzódik, ahol leálltak a harcok. Kasmír területének csaknem egyharmada, a nyugati és az északi rész pakisztáni ellenőrzés alá került, a keleti és a központi rész (Kasmír kétharmada) Dzsammu és Kasmír néven India egyetlen muzulmán többségű tagállama lett. (A kisebb kasmíri területek, Akszai Csin és a Karakorum-hágó környéke a Kínai Népköztársaság ellenőrzése alatt vannak.)

Ideiglenesen felosztva, a fegyveres konfliktus nyomán Kasmír immár több mint fél évszázada a viszály almája a két ország között. Rendezetlen viszonyuk következtében harmadszázad alatt három háború tört ki köztük (1947–1948, 1965, 1971), közülük az első kettő Kasmírért. 1989 után Kasmír India által ellenőrzött területén állandósultak az összecsapások a muzulmán lázadók és az Indiai Fegyveres Erők között. India gyakran megerősítette, hogy a legtöbb képzett harci csoportnak Pakisztán és a Pakisztán igazgatta kasmíri rész a kiindulópontja, ami fokozta az Új-Delhi és Iszlámábád közötti feszültséget. A megoldás kulcsa a két (atom)hatalom kezében van. Ennek fő célja egyértelműen a vérontás megszüntetése, a béke és a nyugalom helyreállítása kell legyen.

A kettős szuverenitás a tartomány újraegyesítéséhez vezetne. Létrehozását tekintve itt a sajátosság abban áll, hogy a két „anyaország” szuverenitásának átruházása kölcsönös lenne. Mindkettő abban a kivételes helyzetben van, hogy adhat is, kaphat is abból. Az ilyen megoldás esetén nehézségeket okozhat, hogy a fegyverszüneti vonal időközben de facto nemzetközi határ lett. Maradjon a status quo? De India és Pakisztán ebben sem tudott közös nevezőre jutni immár 67 éve. És a muzulmán lázadók? Azáltal, hogy ők az egész tartomány függetlenségét vagy az egész tartomány Pakisztánhoz való csatolását akarják, annak egységéért is harcolnak. Új fejlemény a térségben, hogy az indiai miniszterelnök 2015. december 25-én, külföldi útját megszakítva, váratlanul Pakisztánba érkezett. Több mint tíz év után most először járt indiai kormányfő a rivális országban. Narendra Modi és pakisztáni kollégája, Navaz Sarif informális találkozójukon pakisztáni közlés szerint a kapcsolatok szorosabbra fűzéséről állapodtak meg.

Kompromisszum a Kuril-szigetekről?

Vlagyimir Putyin orosz államfő 2016. szeptember 2-án Abe Sindzó japán kormányfővel tárgyalt Vlagyivosztokban, egyebek mellett a két ország között fennálló területi vitáról is. Moszkva és Tokió között a második világháború vége óta vita tárgyát képezi a Szovjetunió által 1945 szeptemberében megszállt, a Kamcsatka-félszigettől a Japánt alkotó négy nagy sziget közül a legészakibb Hokkaidóig húzódó Kuril-szigetek négy legdélebbi tagjának hovatartozása. Emiatt a két fél a mai napig nem kötött békeszerződést. Októberben lesz ugyanakkor a 60. évfordulója annak, hogy a Szovjetunió és Japán 1956-ban közös nyilatkozatot fogadott el a hadiállapot megszüntetéséről, és Moszkva ígéretet tett, hogy visszaadja a legdélibb két kis szigetet, Shikotánt és Habomait.

De a szóban forgó két sziget visszaadására nem került sor. Mielőtt tárgyalóasztalhoz ült a japán miniszterelnökkel, az orosz elnök a Bloomberg amerikai hírügynökségnek nyilatkozva leszögezte: Oroszország hajlik a kompromisszumkötésre Japánnal, viszont nem hajlandó az érintett szigeteket „eladni” vagy „elcserélni”. „Olyan megoldást kell találni, amely nyomán egyik felet sem éri kár, amely nyomán egyik fél sem érzi magát sem nyertesnek, sem vesztesnek” – mondta az orosz elnök. De milyen lehet ez a megoldás? A vitatott szigetek „eladása” és „elcserélése” kizárt Vlagyimir Putyin szerint. De vajon a kettős szuverenitásra emlékeztető megoldás is?

Brüsszel mint régió

Mint ismeretes, Belgiumot három alkotmányos régió alkotja: északon a Flamand Régió, délen a Vallon Régió és középen a Brüsszel Fővárosi Régió. Nyelvi-kulturális alapon három közösségre, a Flamand Közösségre, a Francia Közösségre és a Német nyelvi Közösségre oszlik. A régiók és a közösségek területileg nem fedik egymást. A 2015. november 13-ai párizsi merényletsorozat és a 2016. március 22-ei brüsszeli terrortámadás után az események középpontjába került Belgium jövője, rendszerének működésképtelensége.

A bonyolult belga államszerkezet nehezíti a terrorizmus elleni küzdelmet – hangzott a kézenfekvő következtetés. Innen csak egy lépés vezetett odáig, hogy a flamand oldal újra szóba hozza a brüsszeli régió (ennek csak egy része Brüsszel városa) megszüntetésének kérdését. Számára mindig sok volt a két francia nyelvű régió. Az 1,1 millió lakosú (2013. január 1-jei adat) harmadik régió flamand területen fekszik, „sziget” a flamand „tengerben”, de lakosságának többsége – becslések szerint körülbelül 85-90 százaléka – francia ajkú, és csak mintegy 10-15 százaléka holland anyanyelvű. Jelentős számban élnek még muzulmánok, elsősorban török és marokkói bevándorlók, illetve túlnyomórészt francia ajkú afrikai migránsok. Ha megszüntetik a harmadik régiót, ennek Flandriához csatolása vagy Vallóniával való egyesülése – az említett okokból – nehezen elképzelhető. De az államközi kapcsolatok területéről átvett analóg eljárás szerint a két nagyrégió („ország”) Nagy-Brüsszel feletti közös fennhatósága („kettős szuverenitás”) elképzelhető. Nem mellékes, hogy a Nagy-Brüsszel feletti „kettős szuverenitás” – a monarchia intézménye mellett – a belga állam egységét erősítheti. Létrejöttekor itt Nagy-Brüsszel adna le kompetenciáiból a két „anyarégiónak”.

2016 elején egy nyilatkozat borzolta a kedélyeket. A Flandria függetlenségét zászlajára tűző Új Flamand Szövetség (N-VA) egyik vezető politikusa, Liesbeth Homans asszony, flamand belügyminiszter január 6-án annak a reményének adott hangot, hogy Belgium tíz éven belül megszűnik. A kijelentés heves tiltakozást váltott ki a vallon közösség részéről. Ha ez bekövetkezne, Nagy-Brüsszel számára akkor is megoldást jelenthetne az immár nem két régió, hanem két független állam kettős szuverenitása. (Még abban az esetben is, ha a két utódállam – valamilyen formában – Hollandiához, illetve Franciaországhoz kapcsolódna.)

Miért ne válhatnának precedenssé?

Az itt vázolt kettős szuverenitásra nincs precedens az államközi kapcsolatok történetében, de voltak és léteznek olyan államok közötti megállapodások, rendezések, egyes területekkel kapcsolatban kikényszerített helyzetek, amelyek nagyon emlékeztetnek erre. A Gibraltárra vonatkozó 2002-es, Nagy-Britannia és Spanyolország közötti egyezményben a kettős szuverenitás gondolata körvonalazódik. Megemlíthető két kondomínium is, két „közös fennhatóság” alatt álló területet: a mai Szudán Köztársaság az 1899-es angol–egyiptomi egyezmény értelmében Anglia és Egyiptom kondomíniumává vált. (Angol-egyiptomi Szudán, 1899–1956). Óceániában a francia–brit gyarmati versengés következtében az 1906. február 27-én Londonban aláírt angol–francia konvenció az Új-Hebridák-szigeteket (ma Vanuatui Köztársaság) mint kondomíniumot „közös befolyás alatti területnek” nyilvánította (1906–1980).

Kelet-Ázsiában egyfajta kettős szuverenitás alatti területek az orosz–kínai határt a 19. század második felében kijelölő szerződések, valamint Oroszország és Japán területi vitáit rendezni hivatott 1855-ös és 1875-ös megállapodások termékei. Az Ajhun városában 1858-ban aláírt orosz–kínai szerződésben az Amur és Usszuri folyók, valamint a tenger közötti területről úgy döntöttek, hogy az orosz és a mandzsu–kínai állam „közös tulajdona”. A két ország között 1860-ban Pekingben megkötött szerződés ezt a területet egyedül Oroszországnak ítélte oda. (Itt épült Habarovszk és Vlagyivosztok város.) Az 1855-ös orosz–japán szerződés Iturup-és Urup-szigetek között jelölte ki a határt a Kuril-szigetek térségében, de Szahalin (japán nevén Karafuto) a két ország közös, együttes szuverenitása alatt maradt. 1875-ben Japán átengedte Szahalin feletti szuverenitásrészét Oroszországnak, és cserébe megkapta az Észak-Kuril-szigeteket. Az 1885. április 18-án Tiencsinben aláírt kínai–japán egyezmény japán–kínai közös védnökség alá helyezte Koreát (1885–1895).

Az „együttes uralom”, a „közös fennhatóság” – mint láttuk – a múltban többnyire rövid életű volt, és hódító háborúkhoz, a gyarmati rendszerhez, a területi terjeszkedéshez kapcsolódott. Viszont a megváltozott körülmények között a vázolt elképzelés szerinti kettős szuverenitás a jövőben miért ne szolgálhatná néhány korlátozott számú „befagyott” konfliktus rendezését, az államok közötti vitás kérdések békés rendezését és a népek közötti bizalom erősítését?

Németh Csaba

A szerző nyugalmazott pedagógus, közíró, az RMDSZ volt szenátora


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »