Ázik a mostohagyerek

Ázik a mostohagyerek

A könyvhét a könyvszakma szilvesztere, úgyhogy újév van. Ideje visszatekinteni tavalyra, ami nem volt túl jó év a magyar irodalom számára. Nem a megjelent, jobbnál jobb könyvekre gondolok – ha azokra gondolnék, akkor most inkább nekiállnék olvasni. Olvasás helyett azonban kénytelen vagyok MMA-zni, KMTG-zni, NKA-zni meg emmizni. Merthogy szervezeti és finanszírozási szempontból valóban nem volt jó éve a magyar irodalomnak. Számtalan bástya omlott le, és a várfalak sem bírják már sokáig. És közben azok vergődnek tehetetlenül, akik a magyar irodalmat csinálják – az íróktól a kiadókig mindenki. Ebbe az egy évbe belefért sok vihar és pusztítás, túlságosan is sok.

Piliscsabán kezdett el esni az eső, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán. Tizenkét évvel ezelőtt elindult ott egy program, kreatív írás néven fut még ma is, költőket, írókat és kritikusokat képeznek. A program vezetői szerették volna, hogy a kiegészítő kurzus valódi egyetemi szakká nője ki magát, ezért a megfelelő utakon kezdeményezték a szakká nyilvánítást. Az illetékes felsőoktatási szakmai szerv látott is benne fantáziát, azonban az Emmi felsőoktatásért felelős államtitkársága és a Magyar Rektori Konferencia nem. Az államtitkárság akkor azt mondta, hogy „írók-költők-kritikusok ma is szép számmal vannak, az ezzel kapcsolatos tudás tehát a jelenlegi képzési szerkezetben is elsajátítható”. Végül is mindenkiből lehet szakács, ha odafigyelt biológia-, kémia- és fizikaórán. Ha pedig még a földrajzra is fordított némi figyelmet, akkor túlképzettség esete forog fenn.

Ennek a kezdeményezésnek az lett az eredménye, hogy az irodalom maradt mostohagyerek: az írás művelése az egyetlen olyan művészi tevékenység Magyarországon, amelyért nem kapható egyetemi diploma. Az elutasításnak egyébként nem lett túl nagy visszhangja, az érintettek és néhány sajtótermék reakcióján túl csak egy-egy Facebook-kirohanásra futotta a magyar irodalom szereplőitől.

Aztán a piliscsabai eső után Budapesten jött a zápor: szakmai egyeztetés nélkül megalakult a Kárpát-medencei Tehetséggondozó (KMTG) Nonprofit Kft. . Erről először azt mondták, hogy nem íróiskola lesz. Aztán mégis az lett. A kormány elköltött rá 147 millió forintot – annyit, amennyi nagyjából az összes magyar írószervezet éves állami támogatása. Tette ezt nem sokkal azután, hogy egyik államtitkárságán keresztül maga mondta ki: az íróknak nincs szükségük külön képzésre. Ez egyszerű logikai bukfenc lett volna, ha a KMTG vezetője, Orbán János Dénes ki nem teregeti a lapjait, és el nem árulja, hogy csak jó helyen kellett kopogtatnia. Szőcs Géza, Orbán János Dénes mestere és barátja nyitogatta az ajtókat a kormánypárti Magyar Idők kulturális rovatvezetője előtt.

Azonban a KMTG-vel szemben már jóval nagyobb volt a magyar irodalom szereplőinek ellenállása: egy kerekasztal-beszélgetés is öszszejött az ELTE-n, ahol megtelt egy egész előadóterem. De voltak, akik nyílt levelet írtak a KMTG ügyében, sőt még néhány mémet is bevetettek az interneten. Érezzük az iróniát: egy bölcsész kerekasztal-beszélgetés, egy nyílt levél meg néhány mém ugyanis még nem internetadó-tüntetés, de nem is fülkeforradalom. Ennyi ellenállástól sem a kormányra, sem a KMTG-re nem nehezedett akkora nyomás, hogy visszavonják a kezdeményezést.

A zápor után jött a vihar, amikor kiderült, hogy csökkenti az irodalmi folyóiratok támogatását a Nemzeti Kulturális Alap (NKA). Több fontos és nagy múltú lap kénytelen volt bejelenteni a megszűnését, hiszen állami támogatás nélkül, piaci alapon ezek a szépirodalmi közlés mellett kutató- és műhelymunkát is végző orgánumok életképtelenek. És még én érzem magam hülyén, amikor ezt le kell írnom abban az országban, ahol a Nyugat a legjobb éveiben is alig kelt el pár ezer példányban. Persze egy zsúfolt NKA-sajtótájékoztatónál ebben az esetben sem futotta többre az irodalmi közélet részéről, így a viharral együtt megérkeztek a villámok is. Jött a könyvhét, és az NKA ide is becsapott: nem adta meg ugyanis azt a fejenkénti százezer forintos támogatást, amelyből a legkisebb kiadók kitelepülhettek volna a Vörösmarty térre. Pedig nekik azért lett volna fontos a jelenlét, mert az éves bevételük nagy részére éppen ott tettek volna szert.

Csekély sajtóvisszhang, aztán éhkopp. És most éppen ott tartunk, hogy a József Attila Kör (JAK) a megszűnés határán egyensúlyoz, mert az állami költségvetés évről évre kevesebb működési támogatást ítél meg a szervezetnek. És megint én érzem magam hülyén, amiért le kell írnom, hogy ennek az egyesületnek évtizedek óta éppen az a feladata, hogy segítse a pályakezdő írókat, költőket és kritikusokat. Ehelyett most médiumról médiumra kopogtat, hátha egyszer meghallja majd valaki a segélykiáltását.

Mert szakad az eső, dörög az ég, villámlik. A mostohagyerek pedig kint áll az utcán, és hallgatja, ahogy a fején kopognak a cseppek. Mert nincs rajta sapka. Vagy éppen van.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »