Az Úr napját szenteld meg!

Az Úr napját szenteld meg!

Most már hosszú hónapok óta, amikor meglátok egy plakátot a népszavazással kapcsolatban, mindig Jézus (Jézusom!) jut eszembe. Ahogy egyre közeledett október első vasárnapja, ez mindinkább így lett, aminek az volt az oka, hogy a plakátok mellé becsatlakoztak a közmédia egyperces híradói, a politikusok lakossági fórumai és így tovább (tovább, tovább…), s lassacskán jézusomozásba fulladtak a napjaim. Csak úgy magam elé susmogtam a zebrán, a piros lámpánál, felüvöltöttem a focimeccs szünetében, bárhol, s hiába a második parancsolat (Isten nevét hiába ne vedd!), hiába a számtalan önfelszólítás, hogy végre ne felejtsem el elfelejteni, ez így maradt. Aztán nem is olyan régen az jutott eszembe (vajon miért? – kérdezi a tékozló fiú), hogy ezeknél a hosszú hónapoknál még hoszszabb ideje nem voltam vasárnapi szentmisén.

A gyerekkoromat végigministráltam, apám jelenlétét mindig akkor nyugtáztam a miséken, amikor meghallottam a köhögését a kórusról. Aztán ferences gimnáziumba jártam középiskolába, itt persze kötelező volt a szentmise, hetente kétszer. Majd a Pázmányon voltam egyetemista, ahol semmi sem volt kötelező, általában nem is a campuson járultam a mi szerető és jóságos Istenünk színe elé. Végül ez egyik napról a másikra abbamaradt.

Ha okot kellene keresnem a szentmiséktől való távolmaradásomra, gyorsan megtalálnám: én magam vagyok, senki és semmi más. Nem csalódtam az egyházban, hiszen tudom, hogy nem egy emberből áll, és nem vesztettem el Istent sem, hiszen hiszem, hogy létezik.

Eközben egyre többször bukkantam fel kulturális rendezvényeken a kiállításoktól a koncerteken át a felolvasásokig. Az is lehet, hogy tulajdonképpen a kultúra lett az én egyházam (ne nagyzolj! – kiált fel a költő és a kulturális újságíró egyszerre), de ez valószínűleg csak egy önfelszólítás utáni önfelmentés.

Mindenesetre ez a két gondolat, mármint az, hogy szentmise és az, hogy kultúra, mostanra valami olyasmivé érett össze (találkoztak és kézen fogták egymást), amit nehezen tudnék nem összevetni azzal, amivel ezt az írást elkezdtem – azzal, amit jobb híján kvótaellenes kampánynak nevezünk. E kampány szerint nekünk, magyaroknak meg kellene védenünk a kultúránkat, vagyis a keresztény Európát, sőt egész Európát a bevándorlóktól. Mert ezek illegálisak, terroristák, hím egyedeik nemi erőszakon végezték el az egyetemet, nőstény példányaik nem hajlandók falatnyi bikinire vetkőzni, annyian jönnének közülük Magyarországra, hogy a számuk kitenne egy várost is, Európába már másfél millió meg is érkezett belőlük, és még egymillió biztosan jönne, de az is lehet, hogy kétmillió, vagy három. És zöldek, hosszúak az ujjaik, és nagy a szemük, oltásellenes (sic!) vírusokat terjesztenek, csecsemőket esznek reggelire, pirítva, és elveszik a romák elől a segélyt. És persze csak férfiak jönnek. (Adalék: az Edvard Benes dekrétumai elől menekülő nagyapám szintén hátrahagyta nagyanyámat és az alig egyéves apámat, aztán amikor úgy látta, hogy ők is biztonságban átszökhetnek Csehszlovákiából Magyarországra, akkor szervezte meg az átcsempészésüket. És ő is zöld volt.)

Jézusom! Ilyen képzelőerővel áldotta volna meg a mi szerető és jóságos európai Istenünk a mi keresztény európai kultúránk képviselőit? (Minket?) Ugyan. Hiszen a magyarok messze földön híresek a vendégszeretetükről, sőt ez is a kultúránk része, s ha erről valaki mást mondana, az hamar hátrafelé nyilazás áldozatává válna – teszem hozzá, jogosan. De ez a vendégszeretet kép az utóbbi hónapokban nagyon is eltorzult, ugyanúgy messze földön lettünk híresek arról, hogy nincs bennünk, magyarokban semmi empátia, s ez még akkor is így van, ha mostanra fél Európa kerítésben és egyéb menekülthátráltató intézkedésekben gondolkodik, és nem csupán gondolkodik, hanem cselekszik is.

Soha senki nem mondta, hogy ellenőrizetlenül kellene keblünkre ölelni a fél világot, s utolsó fillérjeinket is azokra áldozni, akik kénytelenek elhagyni saját hazájukat. Ellenben azt nagyon sokszor (nagyon, nagyon sokszor) olvastuk és hallottuk, hogy akik most Európába vándorolnak, azok mind terroristák, erőszaktevők, és képtelenek beilleszkedni az európai társadalomba. S hogy lássuk, a világ nem nagyon változik: ugyanezt mondták az amerikás magyarokra is, amikor azok a jobb élet reményében gazdasági bevándorlóként érkeztek az álmok országába. Nem ma volt, de igazán megőrizhetnénk az emléküket. Mert nekik sem volt jobb a helyzetük azokénál, akik most tőlünk kérnek szállást vagy menedéket. Egyszerűen emberi méltóságukban alázták és alázzák meg őket.

Pedig lehetett volna ezt szépen, rendezetten, emberibb módon is csinálni, úgy, ahogy eredetileg hirdetjük magunkról: európai keresztényekhez méltón. Ezért én most vasárnap inkább szentmisére megyek.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »