Az ukrajnai holodomor 14,5 millió áldozatának emlékére (IX) – Miként hazudott róla a korabeli nyugati sajtó

Az ukrajnai holodomor 14,5 millió áldozatának emlékére (IX) – Miként hazudott róla a korabeli nyugati sajtó

holodomor9

/1994. december elejétől kezdve két hónapon át tíz folytatásban ismertettem, illetve fordítottam a Demokrata hetilapban a tavaly 98 éves korában elhunyt kiváló brit-amerikai történész, Robert Conquestnek azt a könyvét, amely leírja a Sztálin által okozott mesterséges éhínséget Ukrajnában.

A Bánat aratása: a szovjet kolhozosítás és a terror-éhínség (The Harvest of Sorrow: Soviet Collectivisation and the Terror-Famine) 1986-ban jelent meg. Talán említeni sem érdemes, hogy máig nincs magyar kiadása. Nyilván azért, mert 14,5 millió ember halála a magyar könyvkiadók szemében nem sokat nyom a latban.

Hogy hozzájárulhassak eme iszonyú népirtás emlékének ébren tartásához, mától (április 16) kezdve minden nap egy-egy folytatást teszek elérhetővé az „Élő archívumban”./

Következik a 9-ik rész. (Mivel technikai okokból tegnap nem került ki ez a folytatás, még ma kikerül a záró rész.)

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

 

Ukrajna – 9. rész

XVII. fejezet

 

ÉS A NYUGAT?

 

,,Ne bolygasd, ó, a sírokat, mert szégyen nélkül akarok élni”

(Masefield)

 

Sztálinnak a parasztság ellen elkövetett cselekedeteiben munkált az, amit Paszternák ,,a hazugság embertelen hatalmának” nevezett. A megtévesztés óriási léptékű volt. Minden erőfeszítést megtettek, hogy a Nyugatot meggyőzzék: nincs éhínség. Később meg azt állították, nem is volt.

Azt hihetnénk, Sztálinék lehetetlenre vállalkoztak. Sokan számoltak be arról Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban, hogy mi történt. A beszámolók nagy része igen megbízható nyugati szemtanúktól származik. 1932-ben pedig még olykor-olykor el is jutott néhány nyugati szemtanú az éhínség sújtotta területekre.

Sztálin azonban kitűnően megértette annak lehetőségét, amely a Hitler-féle ,,nagy hazugságban” rejlett. Tudta azt, hogy noha az igazsághoz hozzáférhet a kereső, a megtévesztőnek nem szabad feladnia igyekezetét.  Látta azt, hogy egyrészről az arcátlan tagadás és másrészt a ,,pozitív félretájékoztatás” becsempészése az információba elegendő ahhoz, hogy a tényeket nem ismerő külföldieket összezavarja és rávegye a sztálinista változat elfogadására azokat, akik ténylegesen szeretnék, ha becsapnák őket…

 

Mielőtt megvizsgálnánk a sztálini megtévesztési manővereket, nyomatékosítsuk, hogy a valós tények nem voltak ismeretlenek Nyugaton.

Minden álcázási kísérlet ellenére a tényleges helyzetet leíró riportok jelentek meg a brit Manchester Guardianben és a Daily Telegraphban, a francia Matinben és a Figaróban, a svájci Neue Zürcher Zeitungban és a Gazette de Lausanneban, az olasz Stampában, az osztrák Reichpostban és más nyugati lapokban is. Az Egyesült Államokban nagypéldányszámú lapokban számos ukrán-amerikai és más nemzetiségű látogató beszámolói jelentek meg (noha ezeket gyakran lekezelték, mert ,,jobboldali” újságokban jelentek meg).  A Christian Science Monitor, a New York Herald Tribune, és a new yorki zsidó Forwaerts sokszor és kimerítően foglalkozott a témával.  Könyvünkben gyakran idéztük őket.

Ugyanakkor azt is el kell mondani, hogy a legtöbb esetben az újságírók nem tudták a valós tényeket publikálni és a vízumukat is megtartani. Így azután egyfajta kompromisszumot kötöttek vagy pedig akkor tálalták a teljes igazságot, amikor már elhagyták az országot, mint ahogyan azt Chamberlin és Lyons tette. Jelentéseiket még a szovjet cenzorok is elolvasták, noha Malcolm Muggeridge sok riportját titokban, a brit diplomáciai postával küldte ki.

(A szerző ezt követően konkrét esetek sorával támasztja alá a fentieket, majd elmondja, hogy 1933-tól kezdődően a külföldi tudósítók már nem hagyhatták el engedély nélkül Moszkvát és Ukrajnába valamint az Észak-Kaukázus területére egyáltalában nem mehettek.)

A becsületesebb újságírókat azonban nem lehetett elhallgattatni.  Amikor  W. H. Chamberlin könyve (Ororszország vaskorszaka) 1934-ben megjelent, az abban leírtak minden kételyt eloszlattak…

  • május 28-án az amerikai képviselőház 39a. számú határozatában rögzítette az éhínség tényét…
  • (Conquest ezt követően ismerteti azt a gazdag információforrást, amelyet az amerikai külügyminisztériumhoz érkezett jelentések képeznek.  Küldőik ukrán emigráns szervezetek, papok, egyetemi tanárok, tudósítók.)

    Nyugaton tehát hozzá lehetett jutni a tényekhez. A szovjet kormány így feladatának tekintette, hogy az ennek alapján kialakult ismereteket elpusztítsa, eltorzítsa és kitörölje.

    A kezdeti időkben az éhínséget figyelmen kívül hagyták vagy letagadták.  A Szovjetunión belül nem is utaltak rá.  Ez az ukrán sajtóra is vonatkozott.  A valóság és a megjelentek közötti szakadék rendkívül mély volt.

    Arthur Koestler, aki 1932-33-ban Harkovban járt, arról számolt be, hogy milyen abszurd érzést keltett benne, amikor a zászlók alatt mosolygó fiatalok, a földeken arató hatalmas kombájnok és élmunkásbrigádok képével teli helyi lapokat olvasta, amelyekben ,,egyetlen egyszer nem említették meg, hogy Harkovban nincs villany. A kontinensnyi országra a hallgatás takarója borult”…

    A szovjet lapok sokszor támadták a külföldi lapokban megjelent ,,rágalmakat”. A Pravda 1920. július 20-án például azzal ment neki az Reichpostnak, hogy az osztrák lap szerint ,,több millió szovjet állampolgár halt éhen a Volga mentén, Ukrajnában és Észa-Kaukázusban.  Ezt a vulgáris rágalmat, az állítólagos szovjet éhínség mocskos kitalációját a Reichpost szerkesztői agyalták ki, hogy eltereljék az osztrák munkások figyelmét kemény és reménytelen helyzetükről.” Kalinyin elnök pedig ,,politikai csalókról” beszélt, akik a haldokló ukrán népet akarják megsegíteni, noha ,,csak a legdekadensebb osztályok képesek ilyen cinikus hazugságok feltálalására”…

    A washingtoni szovjet nagykövetség tagadta az éhínséget és minden, arról szóló tudósítást és jelentést hazugságnak bélyegzett. Sőt, azt állította, hogy az ukrán lakosság évente 2 százalékkal növekszik és hogy éppen Ukrajnában a legalacsonyabb a halálozási arányszám.

     

    Egy Moszkvából tudósító amerikai újságíró a kuláktalanítási korszak szemfényvesztéseiről így ír:

    ,,Az amerikai közvélemény megnyugtatására egy amerikai ,bizottságot’ küldtek egy fakitermelő vidékre. Az odalátogatók az igazságnak megfelelően beszámoltak arról, hogy nem látták a kényszermunka jeleit. A Moszkvában élő külföldiek éppen úgy tudták, hogy milyen bohózatról van szó, mint maguk a megbízók és a megbízottak. A megbízottak egyike egy amerikai szerszámgépkereskedő volt, aki már hosszú ideje Moszkvában élt és a hatalom kegyeitől függött, hogy eladja-e gépeit. A másik egy fiatal amerikai tudósító volt, akinek nem volt állandó munkája és így a szovjet kormány jóindulatára volt ítélve. A harmadik az Amerikai-Orosz Kereskedelmi Kamara orosz titkára volt, akinek az állása függött a jelentés elkészítésétől.

                    Mindhármukat jól ismertem.  Nem hiszem, hogy titkot árulnék el, ha azt mondom, mindegyikük tökéletesen tudta, hogy a fakitermelésben széles körben alkalmaznak kényszermunkát. Elmentek északra a hivatalos körutazásra és lelkiismeretüket azzal nyugtatták meg, hoogy saját szemükkel nem látták a kényszermunka nyomát.  Azzal persze nem egészítették ki a történetet, hogy semmilyen erőfeszítést sem tettek, hogy lássanak is valamit és azzal sem, hogy hivatalos kísérőik irányították a túrát.

                    Az általuk elkészített jelentést azután az amerikai tudósítók engedelmesen továbbították az Egyesült Államokba. Minden úgy történt mint egy későbbi ,bizottsággal’, amely a doni medencében kereste a kényszermunkásokat. Jimmy Abbe, a híres amerikai fotós így emlékezik az eredményre:

                    ,,Persze hogy nem láttunk kényszermunkát. Amikor olyanok közelébe érkeztünk, akik rabok is lehettek volna, gyorsan becsuktuk a szemünket. Mert ugye mi nem akartunk hazudni.”

     

    Edouard Herriot, a radikális francia vezető, aki országának kétszer is miniszterelnökeként szolgált, 1933 augusztusában és szeptemberében a Szovjetunióba látogatott. Öt napot töltött Ukrajnában. Idejének fele bankettekkel és hivatalos találkozókkal telt el, a másik fele pedig egy szervezett körutazással. Ennek befejeztével elmondta, hogy nem találkozott éhínséggel és hogy aki azt állítja, éhínség pusztít a Szovjetunióban az szovjetellenes propagandát fejt ki. 1933. szeptember 13-án a Pravda így meg is írta, hogy Herriot ,,kategorikusan tagadta a burzsoá sajtónak azt az állítását, miszerint a Szovjetunióban éhínség van”.

    Az ismert államférfi kijelentésének nagy hatása lett Európában. Herriot felelőtlensége komolyan felbátoríthatta Sztálint a Nyugat hiszékenységébe vetett hitében és erre komolyan rá is játszott az elkövetkező években.

    Egy Kijevbe látogató külföldi beszámolt arról, hogy Herriot látogatása előtt milyen előkészületeket tettek.  Megérkezése előtti napon a lakosságnak hajnali kettőtől az utcákat kellett sepernie és a házakat díszítenie. Bezárták az élelmiszerosztó központokat. Megtiltották a sorállást. Az otthontalan gyerekeket, koldusokat és az éhezőket elszállították.  Az egyik kijevi pedig elmondta, hogy a boltok kirakatát telerakták élelmiszerrel, de a rendőrség letartóztatott mindenkit, aki a kirakatokhoz túlságosan közel merészkedett.  Az élelmiszervásárlást pedig megtiltották.  Az úttestet felmosták, abban a szállodában  pedig, ahol Herriot megszállt, kicserélték a bútorokat. Új szőnyeget fektettek le és a személyzetre új ruhát adtak. Ugyanezt tették Harkovban is.

    Herriotot Harkovban egy kommunista funkcionáriusok gyermekeit ellátó központba vitték, majd a Sevcsenkó múzeumba, onnan pedig egy traktorgyárba, miközben az ukrán vezetőkkel találkozott és számos banketten vett részt.

    Egyes falvakat kifejezetten azért tartottak fenn, hogy külföldi látogatóknak mutassák meg őket.  A mintakolhozokban válogatott kommunisták és komszomoltagok dolgoztak, mint például a Harkov megyében lévő ,,Vörös csillag” közösségben. Mindegyikük szép házban lakott és korlátlanul vásárolhattak élelmiszert.  A szarvasmarha jó állapotban volt és a traktorok működtek.  Előfordult azonban, hogy egy átlag falut ,,átszerveztek” Potyemkin faluvá…

    (Conquest ezután Vasszilíj Grosszman írót idézi, aki beszámol arról, hogy Herriot látogatása előtt még a kisgyerekeket-  akik földi gilisztát ettek kínjukban – is betanították arra, mit mondjanak, ha megkérdezik tőlük, mit ettek ebédre.)

    Herriot tolmácsát, Seeberg professzort, a kijevi Nyelvészeti főiskola tanárát letartóztatták és öt éven át egy karéliai kényszermunkatáborban dolgolzott azért, mert a francia államfővel túlságosan szoros kapcsolatba került.

    Egy másik alkalommal amerikai, brit és német látogatók érkeztek Harkovba. A látogatás előtt a kolduló parasztokat egyszerűen felrakták egy teherautóra és a várostól távolabb egyszerűen lerakták őket.

    Egy hazafelé tartó török küldöttség a tervek szerint Lozovánál állt meg ebédelni. Az ottlévő halottakat és haldoklókat összeszedték és ismeretlen helyre szállították őket.  Másoknak megparancsolták, meneteljenek 30 kilométert és megtiltották számukra a visszatérést. Az állomást kitakarították és csinos pincérlányokat hoztak be távoli vidékekről.

    A Potyemkin-módszer hasznosnak bizonyult a nemzetközi hírü látogatókkal szemben is, de kevesen viselkedtek úgy, mint Bernard Shaw, aki azt mondta, hogy ,,Nem láttam egyetlen rosszul táplált fiatalt vagy öreget  Oroszországban. Mit gondolnak, talán a tiszteletemre kitömték őket? Beeső arcukat gumival párnázták ki?” Bernard Shaw még azt is mondta – igaz, ezt a Pravda idézte tőle -, hogy ,,a Szovjetunióban – nem úgy mint Nagy-Britanniában – vallásszabadság van…

    (A szerző ezt követően a Shaw-hoz hasonló hiszékeny értelmiségiek és szakértők esetét sorolja fel. Különösen hosszan idéz a Webb testvérpár vaskos tanulmánykötetéből, amelyben tagadták, hogy a Szovjetunióban éhínség egyáltalán lehetséges volt. A Webbék szakértők voltak.)

    A kolhozosítást illetően a Webb testvérek alátámasztják azt, amit a kommunista Anna Louise Strong állított, nevezetesen, hogy nem igaz az a nyugati feltételezés, miszerint a kulákok száműzetését ,,egy rejtélyes módon mindenható GPU” hajtja végre. A kulákokat a szegényparasztok ,,falusi gyűléseiken hozott határozata alapján” küldik távoli vidékekre. ,,Személyesen is részt vettem ezeken a találkozókon, amelyek kiegyensúlyozottabbak voltak, mint bármelyik bírósági tárgyalás, amelyen Amerikában jelen lehettem”.

    A szovjet hatóságok azonban még a Webb testvéreknél is jobban szerették azt, amit Walter Duranty, a New York Times tudósítója írt Moszkvából.  Duranty tevékenységével és befolyásával tehát részletesebben kell foglalkoznunk.

     

    Duranty, aki az összes szovjet hamisítás nyugati propagátora volt, megkapta az elképzelhető összes kiváltságot, amit egy Moszkvában élő tudósító megkívánhat. Sztálin maga adott neki több interjút miközben fontos nyugati körök szüntelenül dícsérettel halmozták el.

  • novemberében Duranty azt jelentette, hogy ,,nincs a Szovjetunióban éhínség és nem is valószínü hogy valaha is legyen”.
  • Amikor Nyugaton az éhínség széles körben is ismertté vált és saját lapjában is megjelentek kollégái erről szóló beszámolói, akkor a tagadás helyett igyekezett a katasztrófa jelentőségét csökkenteni. Az éhezés tényét tagadva ,,rosszult tápláltságról”, ,,élelmiszerhiányról” és ,,csökkent ellenállóképességről” írt…

    1933 szeptemberében ő volt az első tudósító, akit beengedtek az éhínség sújtotta vidékekre. Jelentésében az állt, hogy ,,az éhínség szó használata mindazzal kapcsolatban, ami a Kaukázus észai vidékén történik nyilvánvaló aszurditás”, majd leírta, hogy mennyi pufók gyerekkel és kövér tehénnel találkozott. Maxim Litvinov külügyi népbiztos Walter Durantynak a New York Times-ban megjelent riportjaiból idézett, amikor az amerikai kongresszus számon kérte tőle, hogy mi történik a Szovjetunióban.

     

     

     

     

     

     

     

     

     

     


    Forrás:lovasistvan.hu
    Tovább a cikkre »