Az új Dunaszaurusz árnyékában

Az új Dunaszaurusz árnyékában

A rendszerváltás idején a bős–nagymarosi vízi erőmű épülő betonkolosszusait nevezték a természetvédők Dunaszaurusznak. A zöldeknek hála, a vízlépcsőrendszer hazai része nem készült el, ám a bősi erőmű üzemeltetéséhez még a létező Csehszlovákia Dunacsúnnál önkényesen elterelte a folyamot. A mederáttöltés következtében a Szigetköz jelentős ökológiai károkat szenvedett. Az, hogy miként lehetne orvosolni a bajt – újabb betontömbök építésével vagy nélkülük –, azóta is viták tárgyát képezi.

A trianoni békeszerződés következtében Magyarország elveszítette folyóinak nagy esésű – azaz energia termelésére alkalmas – szakaszainak jó részét. A döntéshozók és a szakemberek egy vagy több dunai vízlépcső építésétől remélték a megoldást. 1977-ben meg is született a magyar–csehszlovák kormányközi szerződés a bős–nagymarosi vízlépcső építéséről. Néhány évvel később megkezdődtek az erőmű építésének előkészületei, ám a hazai környezetvédők részéről egyre több kritika érte a vízlépcsőrendszert. A nyolcvanas évek végén már tömegek tüntettek az építkezés ellen.

A nagyszabású társadalmi tiltakozás hatására 1989-ben a Németh-kormány felfüggesztette a csehszlovák területen lévő bősi erőművet kiegészítő nagymarosi duzzasztó építkezését, az Antall-kabinet pedig 1992 májusában felmondta az államközi szerződést. Ennek ellenére a csehszlovák fél Dunacsúnnál 1992 októberében elterelte a Dunát, ugyanitt duzzasztóművet épített, és időközben üzembe helyezte a bősi erőművet is. (Az 1992-ig megépített erőműrendszer része lenne a dunakiliti duzzasztómű is, amit Magyarország soha nem helyezett üzembe.)

Az elterelés következtében a Szigetközben, a Duna főágában a vízszint négy-öt métert süllyedt, a mellékágrendszer nagy része pedig napokon belül kiszáradt. A vízpótlást 1995-ben a dunakiliti fenékküszöb építésével oldották meg, ám a módszer nem az eredeti vízjárást állította vissza. Jelenleg a Duna teljes vízhozamának nagy része a szlovákiai üzemvízcsatornában folyik, a magyarországi mederszakaszba kevesebb mint a húsz százaléka jut.

Per és ítélet

A magyar és a szlovák kormány 1993 áprilisában a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult. A pernek – többek között – azokra a kérdésekre kellett választ adnia, hogy joga volt-e a Magyar Köztársaságnak az 1977-ben kötött államközi szerződést egyoldalúan megszüntetnie, valamint felfüggesztenie, majd abbahagynia az erőmű építését? És joga volt-e a Csehszlovák Köztársaságnak egyoldalúan elterelnie a Dunát, és Szlovákiának – a szétválás után – működtetni az erőművet?

A Nemzetközi Bíróság 1997-ben kihirdetett ítélete az 1992-ig félig felépült erőműrendszer létezését hagyta jóvá, és a felső szakasz környezetileg fenntartható állapotba hozásán túl sem újabb létesítmények építésre, sem a már meglévők elbontására nem kötelezte a feleket – ehelyett további tárgyalásokat javasolt.

A vízmegosztást illetően 1995-ben az ítélet meghozataláig szóló időszakra a két ország ideiglenes vízmegosztási megállapodást kötött, amely szerint a teljes vízhozam 20 százaléka illeti meg Magyarországot. A hágai ítélet értelmében Magyarország joggal követelhette volna a természet igényeit kielégítő, a Szigetközt és a Csallóközt is jó állapotban tartó vízhozamot. Az 1997-ben megindult kétoldalú tárgyalásokon azonban a szocialista Nemcsók János vezette magyar küldöttség meghosszabbította az 1995-ös vízmegosztási megállapodást, így Szlovákia azóta is csak a vízhozam 20 százalékát köteles juttatni a Dunába, ennek ellenére sokszor még ennyit sem biztosítanak a magyar fél számára.

Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, aki 1993 és 1997 között ügyvédként képviselte a Magyar Köztársaságot a hágai Nemzetközi Bíróságon a vízlépcsőrendszer ügyében folytatott perben, 1998-tól 2010-ig pedig a mindenkori kormány által felkért szakértőként vett részt a munkában. Ő így foglalja össze az ítéletet.

– Az ítélet egyértelműen kimondja, hogy a Duna – még Csehszlovákia által elkövetett – elterelése jogsértés. Jogsértés az is, hogy Magyarország nem vehet részt a bősi erőmű közös üzemeltetésében, és nem tudja gyakorolni az üzemvízcsatornában folyó nemzetközi hajózás feletti felügyeleti jogát. Magyarországra vonatkozóan a bíróság azt mondta, hogy az 1977-ben született kormányközi szerződés megszüntetése nem volt jogszerű, de annak konkrét tartalmát újra kell tárgyalni a terepen kialakult valóság fényében. Nyitott kérdés, meddig terjedő jogsértés az, hogy Magyarország nem építette meg és nem helyezte üzembe a nagymarosi duzzasztóművet (ennek következtében mindkét állam elesett a gazdaságosabb csúcsüzemű működtetési módtól). De az ítélet azt is kimondja, hogy a feleknek az adott – 1997. szeptemberi – helyzetből kell kiindulni.

A károkat rendezni kell

A Duna főmedrének és a mellékágaknak a vízrajzi és ökológiai egysége a Szigetközben és a Csallóközben még ma sem állt helyre. Politikusok, civilek és szakemberek egyetértenek abban, hogy a károkat rendezni kell. Abban, hogy miként, már kevésbé.

A térség egyik szervezete, a Szigetközi Természetvédelmi Egyesület (Szite) 2007-ben kidolgozott terve szerint a Szigetköz rehabilitációját duzzasztók építésével lehetne megoldani. A tervet többször megpróbáltak elfogadtatni a döntéshozókkal, sikertelenül.

– Az Illés Zoltán vezette környezetügy kategorikusan elutasította a Duna duzzasztását, mondván, hogy az nem több vizet, hanem több gátat eredményezne. Ám Illés Zoltán leváltása után megváltoztak az erőviszonyok, a Földművelésügyi Minisztériumba parlamenti államtitkárrá nevezték ki Nagy Istvánt, a térség országgyűlési képviselőjét, aki maga is részt vett a Szite-terv kidolgozásában, míg a Szite alapító elnöke, Láng István pedig az Országos Vízügyi Főigazgatóság műszaki főigazgató-helyettese lett – taglalja Bárdos Deák Péter, a környezetvédőket tömörítő Duna Charta elnöke.

2015-ben Baranyai Gábor miniszteri biztost bízták meg a Szlovákiával való tárgyalások folytatásával.

Tavaly októberben a Magyar Nemzet birtokába jutott egy titkos jelentés, amelyet Baranyai Gábor Trócsányi László igazságügyi miniszter részére küldött. Ebből derült ki, hogy Szigetköz rehabilitációját a kormány Dunacsún és Szap között négy új fenékküszöb építésével oldaná meg. A Duna Charta úgy látja, valójában gátakról van szó.

Baranyai Gábor a kérdéssel kapcsolatban azt válaszolta lapunknak: a fenékküszöbök tartalmazhatnak egyéb létesítményeket is, mint hallépcső, árvízi kapu vagy hajózsilip. A műszaki leírásból valóban arra a következtetésre jut, hogy indokolt a fenékküszöböket árvízi kapuval is ellátni, illetve szükség szerint lehet építeni rá kishajózózsilipet (a nagyhajózás az erőművön keresztül zajlik). Ez azonban önmagában nem határozza meg magának a küszöbnek az anyaghasználatát. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a műszaki leírásban szereplő ábrák egy korábban vizsgált javaslat sematikus képét mutatják – a négy fenékküszöbös megoldásnak nincsenek sem elkészült műszaki tervei, sem látványképei.

A természetvédők szerint a négy új gát építésével az érintett szigetközi Duna-szakasz hosszú távú feltöltődése is várható, ami tovább növeli a már ma is kritikus árvízszintet. A miniszteri biztos ezzel szemben lapunknak adott válaszában azt állította, a fenékküszöbök építésének köszönhetően folyamatos vízrajzi és ökológiai kapcsolat jönne létre a magyar és szlovák oldali mellékágak között, úgy, hogy a főmederben sem szakadna meg a víz mozgása. A vízszint megemelése feltöltené a felszín alatti víztartókat (ivóvízkészletet). És a jelenleg a medret jelentős mértékben beborító, az árvízszinteket megemelő invazív növényzet is eltűnne.

Bár a bős–nagymarosi erőműrendszerből való kilépéssel hazánk is okozott károkat Szlovákiának, a kölcsönös károkozástól független, hogy Szlovákia 1992 óta használja a közös Duna folyamnak a Magyarországra eső vízmennyiségét. Magyarország jogos követelése lenne, hogy Szlovákia fizessen vízjáradékot a Magyarországot illető vízmennyiségért. Ráadásul annak idején a bősi erőmű nyolc kilométeres alvízcsatornájának építését Magyarország finanszírozta, a gépészeti rész beruházásaiban, a tározó töltésének építésében is részt vettünk. Ennek ellenére – a Magyar Nemzet birtokába jutott dokumentumból az derült ki, hogy Baranyai Gábor nem tart igényt a bősi erőmű Magyarországra eső tulajdonjogára, valamint az erőmű által termelt villamos energia ötven százalékára sem. Az erre vonatkozó igényét többletvíz formájában kívánja érvényesíteni. Valamint kilátásba helyezte a hágai Nemzetközi Bíróságra benyújtott kereset visszavonását. Illetve jelezte, hogy a kérdéskört a lehető legkisebb nyilvánosság mellett kívánja lezárni.

– A Duna közös energiatermelő képességét szlovákok a kezdetektől egyoldalúan használják, meg kellene adniuk az erőforrás árát, illetve az ennek a segítségével előállított termékből ránk eső részt. Miért mondanánk le erről? Ez nem kártérítés, ez elszámolás – taglalja Nagy Boldizsár.

Baranyai Gábor szerint azonban Magyarországnak a hágai Nemzetközi Bíróság 1997-es ítélete alapján nem tulajdoni igénye, hanem vételi opciója van a bősi erőmű tulajdonjogának 50 százalékára. Ennek elvi alapja az, hogy a Magyarország által 1992-be egyoldalúan felmondott államközi szerződés alapján a bős–nagymarosi komplexumban a feleknek egyenlő tulajdoni hányada lett volna. Mivel azonban a már említett nagymarosi vízlépcső nem épült meg, ezért ha Magyarország részesedni kíván a megépült létesítmény tulajdonjogából és az áramból, akkor ki kell fizetniük a bősi erőmű építési költségeinek felét.

Ami a per lehetséges visszavonását illeti, Nagy Boldizsár szerint ez nem jó ötlet, ugyanis ha a tárgyalások ismét zátonyra futnak, akkor jó volna elérni a vita kötelező rendezését. – Ez az egyetlen módja annak, hogy az ítélet kikényszeríthető legyen – mondja. A Hágai Nemzetközi Bíróság helyett lehet, hogy az Európai Unió bírósága alkalmasabb volna az ügy felülvizsgálatára.

A miniszteri biztos szerint 1998-ban a Meciar-kormány Magyarország elmarasztalását kérte azért, mert 1998 tavaszán az első Orbán-kormány jelezte, hogy a Nemcsók János által előkészített, a kormány által azonban alá nem írt megállapodást nem tartja irányadónak. A Meciar-kabinet bukása után a kereset tárgyalását a felek közös kérésére a Nemzetközi Bíróság felfüggesztette, azonban Szlovákia máig nem vonta vissza. A kereset egy közel húsz évvel ezelőtti szlovák belpolitikai akció lenyomata, amely minden elemében okafogyottá vált. Magyarország érdekérvényesítési lehetőségeit a legcsekélyebb mértékben sem befolyásolja, ugyanis jelenleg is hatályban van a felek között 1993-ban kötött úgynevezett alávetési megállapodás, amely mindkét fél számára lehetővé teszi további kiegészítő ítélet egyoldalú kezdeményezését a Nemzetközi Bíróság előtt.

A vízmegosztás kérdésével kapcsolatban Baranyai Gábor véleménye az, hogy a hágai ítélet alapján a feleknek „méltányos és ésszerű” vízmegosztásban kell megállapodniuk. Magyarország jelezte, hogy 40-45 százalékot tart méltányosnak. Szlovákia folyamatos kérésünk ellenére még nem terjesztett elő vízmegosztási javaslatot. Ami pedig a tárgyalások titkosságát illeti, Baranyai Gábor úgy gondolja, érzékeny kétoldalú kérdésekben fő szabály szerint az államközi tárgyalások nem a nyilvánosság előtt folynak, e tekintetben a bős–nagymarosi tárgyalások egyáltalán nem egyediek.

Illés kiegyezést sürget

Illés Zoltán, a Vidékfejlesztési Minisztérium volt államtitkára szerint a Szigetköz ökológiai rehabilitációjának terve gátak segítségével nem más, mint klasszikus trükk. – Gátak segítségével nem lehet vizet fakasztani, két gát között az állóvíz viszont a halpusztuláson kívül még sokféle környezeti kárt okozna – mondja. Valójában arról van szó, hogy különböző politikusoknak és helyi csoportosulásoknak az az érdeke, hogy jóhiszemű emberek manipulatív módon való kihasználásával, látszatprojektek kapcsán – amilyen a Szigetköz gátakkal való rehabilitálása is – nagy állami beruházások történjenek, hiszen abból gyorsan meg lehet gazdagodni. Illés Zoltán szerint ha a szlovák és magyar félnek sikerülne megegyeznie abban, hogy a szlovákok a Duna átlagos vízhozamának ötven százalékát az Öreg-Duna medrébe vezessék vissza, cserébe pedig Magyarország eltekintene attól, hogy Szlovákia kifizesse Magyarország részesedését annak az áramnak az árából, amelyet a szlovák fél a Duna jogtalan elterelése révén megtermelt, akkor a két fél közötti vita is lezárulna, és a Szigetköz rehabilitációja is megoldódna.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »