Az őszödi beszéd mint műfaj

Az őszödi beszéd mint műfaj

Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak – írta Vojtina ars poétikája című versében Arany János. Valami ilyesmi lehetett Gyurcsány Ferenc ars poeticája is, amikor egy ideig miniszterelnökként regnált e honban. Csakhogy rajtafogták: ő maga vallotta be, bár először csak „költőtársai” körében, milyen kínkeservvel kellett meggyőznie a magyar társadalmat arról, hogy – megint csak Arannyal szólva – ami látszik, az való. „Majdnem beledöglöttem, hogy másfél évig úgy kellett tenni, mint hogyha kormányoztunk volna. Ehelyett hazudtunk reggel, éjjel meg este” – hangzottak a kevésbé veretes, ám szintén klasszikussá vált mondatok. Amelyek némi késleltetéssel ugyan, de megtalálták útjukat a nagyközönség felé, és nem csekély hatást gyakoroltak rá.

Lehet-e műfajteremtőnek mondani egy megismételhetetlen politikai gesztust? Annyiban biztosan, hogy a különböző rendű és rangú elemzők, értelmezők azóta is várják, mikor hangzik el egy újabb közszereplő „őszödi beszéde”. Olyannyira várják, hogy nemritkán hallani is vélik: volt már őszödi beszéde Orbán Viktornak (nem is egy!), Lázár Jánosnak vagy – hogy ne csak politikusokat említsünk – a Századvég Alapítvány vezetőjeként Lánczi Andrásnak. Érdemes beütni a böngészőbe, meg fogunk lepődni, mennyiféle őszödi beszédet találunk. Az a tény viszont, hogy ezekre nem emlékszünk, úgy kell nagy nehezen visszakeresni őket, egyértelműen jelzi: e beszédek nem lehettek „őszödiek”. Gyurcsány Ferenc szavai ellenben olyan megrázkódtatást okoztak, hogy azt nem lehet csak úgy elfelejteni, és még tíz évvel később is róluk beszélünk (mint azt a jelen írás is mutatja).

Még G. Fodor Gábor jutott a legközelebb ahhoz, hogy elmondja a jobboldal őszödi beszédét. A Századvég stratégiai igazgatója – nocsak, tudnak valamit ott a Századvégnél! – elemi felháborodást váltott ki a Fidesz támogatóinak körében, amikor egy interjúban arról beszélt, hogy a polgári Magyarország fogalma nem volt több, mint politikai termék. A szimpatizánsok úgy elbizonytalanodtak, hogy egymillió migráns meg egy német kancellár kellett hozzá – és persze némi rásegítés a kormányzati kommunikáció részéről –, hogy visszatérjen a harci kedvük. G. Fodor szavai ráadásul emlékezetesek maradtak: ma már lassan azok is a polgári Magyarországot sírják vissza nyilvános megszólalásaikban, akik annó dacumál a szocializmust vagy valamivel később a szocialista-szabaddemokrata Magyarországot építették. A párhuzam azonban annyiban sántít, hogy mindezt nem politikus, pláne nem hivatalban lévő miniszterelnök mondta – Orbán Viktor, hiába is remélik sokan, soha nem tenne ilyet.

Mindenesetre G. Fodor Gábor nyilatkozata kicsiben jól mutatja, miért is szólhatott olyan nagyot az eredeti őszödi beszéd. Úgy tűnik, mi, magyarok olyannyira álságosnak gondoljuk a politikát – méghozzá nem minden ok nélkül –, hogy egy kis őszinteség súlyos zavart tud okozni a rendszerben. A szívünk mélyéig meg vagyunk győződve róla, hogy a politikusaink hazudnak nekünk, ám ha egyikük ezt ki is mondja magáról, azt nem toleráljuk. Ahogy egy politikai tanácsadónak sem illik arról beszélnie, hogy egy párt aktuális jelszavai elsősorban a hatalom megszerzését és megtartását szolgálják – még akkor sem, ha teljesen nyilvánvaló, hogy az adott párt rég maga mögött hagyta korábbi jelszavainak szellemiségét. Költő, hazudj, de ne valld be semmi szín alatt – ez a helyes ars poetica mifelénk. Ami nem menti Gyurcsányt, de annál inkább vádol bennünket, akik megtanultunk együtt élni ezzel.

Kevésbé lírai hasonlattal élve olyan ez, mint a párizsi. Mindenki tudja róla, miből készül, mégis mi vagyunk a legjobban felháborodva, ha valaki az orrunk alá dörgöli ezt az asztalnál. Hát még ha feltárja előttünk a húsüzem ajtaját! Aztán persze ugyanúgy esszük tovább a párizsit.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 17.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »