Az orvostársadalom betegségeiről

Az orvostársadalom  betegségeiről

A magyar orvosnők közel hatvan órát dolgoznak hetente, és átlagosan két és fél munkahelyen próbálnak helytállni. Egészségi állapotuk rosszabb, mint diplomás kortársaiké, gyakran szenvednek krónikus betegségben. Győrffy Zsuzsa, a Semmelweis Egyetem Magatartás-tudományi Intézetének munkatársa hosszú ideje tanulmányozza a hazai orvostársadalom testi-lelki egészségét. Az Orvosnők Magyarországon című kötet szerzőjével közel másfél évtizedes kutatásának eredményeiről beszélgettünk.

– Meglepő, hogy a kutatások alapján nem az idősebb generációnak, hanem a harmincöt év alatti doktornőknek és az orvosegyetemistáknak a legrosszabbak a mutatóik a testi és mentális egészséget illetően. Mi ennek az oka?
– Az egyetemi képzés az óriási tananyaggal a stressz szempontjából kitüntetett időszak a leendő orvosok életében. Extrém érzelmi megterhelést jelent, amikor klinikai gyakorlatokon a hallgatók életükben először szembesülnek a pálya nehézségeivel: szenvedéssel, halállal, tehetetlenséggel. Később a rezidensidőszak még megterhelőbb: hatalmas felelősség, minimális kontroll, éjszakai ügyelet, kiszámíthatatlan munkabeosztás. Az általunk megkérdezett rezidensek arról számoltak be, hogy rettenetes szorongást okozott nekik, hogy elegendő szakmai tapasztalat hiányában kellett döntéseket hozniuk a betegek sorsáról. Ráadásul az orvosnőknél általában a rezidensévekre esik a gyermekvállalás időszaka. Az orvostudomány gyorsan fejlődik, több év kimaradás tekintélyes, bizonyos szakmákban behozhatatlan lemaradást jelenthet. Bölcsődés, óvodás gyerekek mellett sincs egyszerű dolguk az orvos anyukáknak, az éjszakai ügyeletek felborítják az ember életritmusát, az olykor harminchat órás távollétek a családtól sokuknak okoznak lelkiismeret-furdalást. Az orvosi hivatás speciális abból a szempontból, hogy részmunkaidőben dolgozni szinte lehetetlen. Ki választana például olyan gyerekorvost, akit hetente csak háromszor lehet elérni? Külföldön már léteznek olyan gyermekjóléti intézmények, amelyek a speciális munkaidőben dolgozó szülőkhöz igazítják a nyitvatartásukat.

– A könyvből kiderül, hogy a gyermeket vállaló gyógyítók sokszor kénytelenek szeretett szakmájukat nyugodtabb időbeosztással járó, ám alacsonyabb presztízsű munkára cserélni. Az orvosnők életében gyakorlatilag lehetetlen összeegyeztetni a családot és a szakmai előmenetelt?
– Aki az orvosszakmában tudományos karriert szeretne befutni, annak rendszeresen kell publikálnia, ám család és munka mellett erre általában nem marad idő. Sok orvosnő karrierje megtorpan a gyermekvállalás után. Ilyenkor szokott bekövetkezni, hogy például az addig rendkívül elfoglalt gyermeksebész inkább háziorvosként, a belgyógyász pedig patológusként folytatja az életét. „Ragadós padlónak” nevezik azt, amikor az ember önszántából nem lép tovább, sőt olykor inkább „visszalép”. Sokan kudarcként élik meg, hogy nem gyakorolhatják tovább eredeti szakmájukat. Talán segíthetne a probléma megoldásában a külföldön már működő mentorrendszer, amikor az egyetemi évek alatt és a pályakezdés időszakában idősebb, tapasztalt kolléga segíti a fiatal orvost a karriertervezésben, a szakmai kapcsolatok építésében és az emocionális kihívások kezelésében.

– A magyar orvosnők egészségügyi mutatói rosszabbak diplomás kortársaikéinál. A kötetben orvosnő-paradoxonként emlegetett jelenség magyar sajátosság?

 

– Az nemzetközi jelenség, hogy az orvos mentális egészsége – a nagy fokú érzelmi megterhelés következtében – rosszabb, mint más diplomásé. Ám fizikai állapotuk – mivel az átlagnál jobban ismerik a megelőzés, a gyógyítás lehetőségeit – jobb szokott lenni. Az valóban hungarikum, hogy a magyar orvosnők testi egészsége is rosszabb. Kutatásaink alapján ennek egyebek mellett az az oka, hogy hivatásuk gyakorlása mellett otthon rengeteg házimunkát kénytelenek végezni, s a gyermekgondozás feladata is nagyrészt rájuk hárul. Ráadásul az orvosi hivatást jellemzően azok a nők választják, akik szeretnek az élet minden területén maximálisan teljesíteni. A perfekcionizmus, a „szupernőszindróma” az ő esetükben az átlagosnál is gyakrabban vezet testi-lelki kimerültséghez, betegséghez, kiégéshez.

– A gyógyítók mentális és fizikai állapota nem magánügy, közvetett módon az egész társadalom egészségét befolyásolja. A műhibák, a tévedések egyértelműen összefüggenek a gyógyítók testi-lelki kimerültségével – írja kötetében. Hogyan lehetne az orvosok életminőségén javítani?
– Sokat segítene, ha például nem kellene egyszerre több munkahelyen a végkimerülésig dolgozniuk. Azokban a munkakörökben, amelyekben nagy az érzelmi és a pszichés megterhelés – az orvosok mellett például a pedagógusoknál –, feltöltődés, szabadidő hiányában az emberek kiégnek. Egyes országokban például bevezették, hogy ezekben a szakmákban hét év után egy év fizetett szabadságot lehet kivenni. A kiégés ellen sokat lehet tenni terápiás módszerekkel, preventív tréninggel is. A debreceni és a budapesti orvosi egyetemen például működik a HuMánia elnevezésű, hallgatókból álló csoport, amely komplex önismereti, kommunikációs és kiégésmegelőző programot nyújt. A hazai orvosnők helyzetének javítását tűzte ki célul a négy éve induló Gyógyító Nőkért Alapítványunk is.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »