Az örök körforgás rendje

Az örök körforgás rendje

Kétfajta ember él a világon, aki vadászik, s aki nem. Utóbbiak közül talán kevesen értik, és annál többen ellenzik a vadászatot. Mint afféle barbár, lelketlen tevékenységet, melynek egyetlen célja a szórakozás mellett a környezetünk elpusztítása. Nos, anélkül hogy igazságot akarnék szolgáltatni az ügyben, javaslom mindenkinek, aki berzenkedik a puskalövés gondolatától, olvasson bele Bors Richárd Lélekpatron című új könyvébe.

Félreértés ne essék, a karcolatokat tartalmazó kötet nem afféle vadászati propagandaanyag, hanem tűpontos, ám felette érzékeny élménynapló, mely egy éven át kíséri nyomon a vadászt az erdőben, és eközben bemutatja a természettel szinte egybeforrt lélek minden rezdülését. „Lírai realizmusának” épp ezért nehéz ellenállni, a szövegek mindenkit magukkal ragadnak. Aki járt már erdőn vad nyomában, azt azért, aki nem, azt pedig azért.

 

Fotó: MN-archívum

Ha a vadászirodalomra gondolunk, elsőre talán Ernest Hemingway neve ugrik be sokaknak, ám a magyar irodalom is bővelkedett a vadászat szenvedélyét szépirodalommá formáló szerzőkből. Fekete István, Gyimesi György, Kittenberger Kálmán és Széchenyi Zsigmond munkássága bizonyítja, a vadászatnak igen nagy hagyománya van magyar nyelven is. Ezt a tradíciót folytatja – őrzi meg és adja tovább – lapunk munkatársa, Bors Richárd kötete is, amely a 2012-es Avarpaplan után a második e témában (köztük jelent meg A sparhelt titkai című könyve).

A szerző szenvedélyes vadász és gyakorló újságíró. Volt vadásztársasági elnök, publikált a Nimródban, a Magyar Nemzetben, kétszer nyert Kittenberger Kálmán-sajtódíjat, tanított főiskolán, 2014 óta a Magyar Vadászlap főszerkesztője. Szenvedélye és hivatása a szépírásaiban találkozik. Jobban mondva, az írás és a vadászat oly módon forr egybe a szövegekben, hogy lehetetlen eldönteni, meddig tart a szenvedély, s hol kezdődik a mesterség.

A Lélekpatron egy esztendő történetét meséli el januártól decemberig, kronologikus sorrendben, ám az idő múlása hamar másodlagossá válik. Sokkal fontosabb lesz a zörejek, a roppanó ág, a nedves avar, a vad szaga, az öles fák, a magány, a türelem, a megfeszített izmok, a visszafojtott lélegzet, a rohanás, a csendet kettéhasító dörrenés, vagyis a természet és az ember összjátékának leírása. Egészen pontosan a vadászat éthoszának meghatározása – ami jócskán túlmutat a vad leterítésének precíz módszertanán, és az élet minden területére kiterjedő erkölcsi törvényként tűnik fel a szövegekben.

„Emberi mivoltunkat csak úgy tudjuk megőrizni, csak úgy lehetünk méltók magunkhoz, a vadhoz, és ahhoz a szóhoz, hogy »vadászat«, ha minden felesleges káromolás és bosszankodás nélkül tudjuk gyakorolni az elengedés művészetét. Ne akarjunk mindenáron puskavégre kapni mindent, ami él és mozog. Hiszen ösztöneink féken tartása, vágyaink visszafogása és gondolatunk szabadsága különbözteti meg elsősorban a vadászt a vadtól” – írja a szerző egy helyütt. Soraiból mélyre temetett, ám az erdő csöndjében újra felszínre törő, atavisztikus törvény betűi rajzolódnak ki. A vadászat során ugyanis a „becsület nem üres frázis, hanem alapvetés. A törvény az törvény, nem pedig legyintés a semmibe. Itt a rend az Rend. Mindig és mindenkor.”

Az egy teljes év karcolataiban élet és halál, születés és elmúlás örök körforgása jelenik meg. És az ember, aki tiszteli ennek a körforgásnak a rendjét, pontosan kijelöli a helyét a természetben, és fejet hajt annak törvényei előtt.

(Bors Richárd, Lélekpatron, Vadászlap Kft., 2016, 192 oldal, 2500 forint.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 03. 08.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »