Az olaszok kétszeres túlerőben sem bírtak az osztrák-magyar hadsereggel Isonzónál

Az olaszok kétszeres túlerőben sem bírtak az osztrák-magyar hadsereggel Isonzónál

Százegy éve, 1915. június 23-án kezdődött az a több mint két évig elhúzódó összecsapás-sorozat az észak-olaszországi Isonzo folyó mentén, amelyben az első világháborúban elesett több mint ötszázezer magyar katona mintegy fele lelte halálát.

A “nagy háború” kezdetekor Olaszország a központi hatalmak, vagyis Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségese volt, de semleges álláspontra helyezkedve nem vett részt a harcokban. Miután az antant hatalmak (Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország) az 1915. április 26-án aláírt londoni egyezményben Rómának ígérték Trentinót (Dél-Tirolt), Triesztet, az isztriai partvidéket és néhány dalmáciai szigetet, valamint az Albánia fölötti protektorátust, Olaszország az ő oldalukon lépett be a háborúba, és május 23-án hadat üzent az Osztrák-Magyar Monarchiának.

A Monarchiának így – Szerbia és Oroszország után – már a harmadik fronton kellett harcolnia, és a váratlanul kialakult olasz arcvonalon eleinte csak védekezésre szorítkozhatott. Az olasz haditerv szerint a Júliai-Alpokban támadó főerő az Adriai-tengerbe ömlő Isonzo folyó völgyében jut be a Monarchia hátországába, majd két részre oszlik: az egyik folytatja útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre vonul, hogy elfoglalja Triesztet és az isztriai partvidéket.

Az offenzíva azonban – hiába voltak az olaszok kétszeres létszámfölényben – 1915. június 22-én elakadt a megerődített osztrák-magyar védelmi rendszeren. Az előrenyomulást a magas hegyláncok, a rendkívüli terepviszonyok és az akadozó ellátás is hátráltatta, miközben a Monarchia seregeinek parancsnoka, Svetozar Borojevic tábornok egyre kapta az erősítéseket. A 80 kilométeres fronton mindkét fél számára rendkívül súlyos veszteségekkel járó állóháború alakult ki. Az olasz seregek a következő két évben tizenegy ütközetben kísérelték meg áttörni az osztrák-magyar védelmi vonalat, a legvéresebb ütközetek a hírhedtté vált Doberdó-fennsíkon zajlottak.

Az olaszok 1915 folyamán négy nagy támadást indítottak – a tüzérségi előkészítés után a gyalogosok rohamoztak, s a lövészárkokban kíméletlen szuronyharc folyt -, de a próbálkozások sorra kudarcot vallottak. Bár 450 ezer olasz katona állt szemben mintegy 200 ezer osztrák-magyarral, az olaszok felszereltsége és hadvezetése gyengébb volt, lovasszázadaikat a terepviszonyok miatt nem tudták hatékonyan bevetni, és akadozott az utánpótlásuk is. Az olasz főparancsnok, Luigi Cadorna nem volt kiemelkedő stratéga, katonái körében sem volt népszerű, ellenfele, Borojevic vezérezredes viszont kiváló terveket dolgozott ki a védekezésre, így a Monarchia e frontszakasza lett a legstabilabb és legszervezettebb.

1916-ban az olaszok újabb öt alkalommal próbálkoztak az áttöréssel, de a hatodik isonzói csatában elért siker ellenére, amikor elfoglalták Görzöt (Goriziát), és 20 kilométer mély hídfőállást építettek ki, döntésre nem tudták vinni a dolgot. 1916. augusztus 28-án Németország is hadat üzent Olaszországnak, 1916-1917 telén német hadmérnökök segítettek megerősíteni az isonzói frontszakaszt. A stratégiai helyeket további védművekkel látták el, amelyek meghatározó szerepet játszottak az újabb két olasz támadás kivédésében.

Mivel az orosz fronton az 1917. nyári Kerenszkij-offenzíva összeomlása után már nem kellett támadástól tartani, a központi hatalmaknak jelentős létszámú hadereje szabadult fel. Az olasz főparancsnok, Cadorna 1917 augusztusában egy utolsó, ezúttal frontális támadást indított, amely némi területnyereséget hozott, de Triesztet nem sikerült elfoglalnia. A Monarchia csapatai azonban az összeomlás szélére jutottak, s egy újabb támadásnak valószínűleg már nem tudtak volna ellenállni.

A bécsi hadvezetés ekkor a németek segítségét kérte, s úgy döntött, az erősítés megérkezése után, a csaták történetében első alkalommal támadást indít. Az osztrák-magyar és német seregek a 12. isonzói csatában, 1917. október 24-én Caporettónál (ma Kobarid) áttörtek, s szinte elsöpörték az olaszokat, akik csak egy hónappal később, mintegy száz kilométerrel nyugatra, a Piave folyónál tudták stabilizálni a frontot.

Az isonzói csaták az első világháború úgynevezett “felőrlő” harcai közé tartoztak, viszonylag kis területen, nagy létszámú hadseregek csaptak össze. A hadműveletek jelentős területi nyereséget nem eredményeztek, ugyanakkor mindkét részről nagyszámú sebesült és halott maradt a csatatéren.

1918 tavaszán IV. Károly király parancsára négy emlékoszlop készült a folyó partján az elesettek emlékére. A harcok mementójaként a magyar katonák 1917-1918-ban kápolnát építettek a Doberdo del Lagóhoz tartozó Visintini faluban, de felszentelésére már nem kerülhetett sor, mert véget ért a háború, megszűnt az Osztrák-Magyar Monarchia. A helyi lakosok, jórészt földművesek hetvenöt esztendőn át nem szakrális, hanem mezőgazdasági épületként használták a kegyhelyet. 1992-ben egy északolasz hagyományőrző egyesület és a győri Isonzó Baráti Kör, Szunai Miklós magánvállalkozó segítségével, megkezdték a teljes restaurálást. A Cappella Ungheresét 2009-ben Sólyom László köztársasági elnök avatta fel.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »