Az irgalmasság votív miséjét mutatta be Erdő Péter bíboros a KATTÁRS első napján

Az irgalmasság votív miséjét mutatta be Erdő Péter bíboros a KATTÁRS első napján

Szeptember 16-án, pénteken este 18 órakor Erdő Péter bíboros a Budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-templomban a szeptember 16. és 17. között megrendezett Katolikus Társadalmi Napok keretében az irgalmasság votív miséjét celebrálta.

KÉPGALÉRIA – klikk a képre!

Votív misével, azaz a napi offíciumtól eltérő, különleges célra bemutatott szentmisével ünnepeltek a Budapest-belvárosi Nagyboldogasszony-templomban a KATTÁRS első napján. 

„A 2016-os KATTÁRS kapcsolódik az irgalmasság szentévéhez és Jézust, mint a katolikus egyház szociális munkájának forrását állítja középpontba. Az irgalmasság témáját erősítve a rendezvény másik kiemelt célja a jubileumi Szent Márton év megünneplése, amely elsősorban kulturális előadásokon, kiállításokon és konferenciákon keresztül valósul meg. Továbbá az egyház szociális intézményeinek bemutatásán túl fontos szerepet kapnak az egyéni életutak, a tanúságtételek és a személyes beszélgetések, ahol az irgalmasság cselekedetei kézzelfoghatóvá és emberivé válnak” – olvasható a program hivatalos weboldalán.

A péntek esti votív szentmise éppen ezért az irgalmasságot állította a középpontba az olvasmányon és az evangéliumon keresztül is, amely az irgalmas szamaritánus történetét elevenítte fel. A Paul Inwood zenéjére Eugenio Costa által írt, az irgalmasság szentévének hivatalos himnusza után Osztie Zoltán, a Nagyboldogasszony-templom plébánosa köszöntötte a jelenlévőket és Erdő Péter bíborost, aki azért ajánlotta fel a szentmisét, hogy hétköznapjainkat a hit fényében tudjuk élni.

Erdő Péter szentbeszédét teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban kedves testvérek!

Az irgalmas szamaritánus történetében, konkrét elbeszélésbe sűrítve találjuk meg a krisztusi szeretet-parancsnak – ha tetszik, az Újszövetség törvényének – a lényegét.

Jézus ezt a történetet egy kérdésre válaszolva mondja el. A kérdés pedig egy hívő emberé, egy művelt írástudóé, aki elméletben tudja, mit kell tenni ahhoz, hogy az ember Isten akarata szerint éljen. Meg kell tartani a parancsokat, szeretni Istent és szeretni a felebarátunkat. Biztos is a dolgában ez a törvénytudó, hiszen ki ismerné részletesebben az Isten parancsait, mint ő, aki a Szentírást olyan gondosan tanulmányozza.

Az Isten iránti odaadó szeretet kötelessége tehát világos. Hanem a másikkal, a felebarát szeretetével azért vannak problémái. Mintha Jézus éppen a felebarát szeretetére vonatkozó elképzeléseket akarná helyreigazítani ezzel az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéddel. Mert hát ki is volt a felebarát a régi törvénytudók szemében? Elsősorban az – mondhatjuk úgy is, kizárólag az  –, aki a néphez, a választott nép vallási közösségéhez tartozott. Ma is az érdemszerző jócselekedeteknek, a „micváknak” a körében kiemelkedő kötelesség az Isten népe közösségéhez tartozó társaknak a segítése.

De Jézus ezen a ponton akar lényegesen továbbmenni. Azt mutatja be, hogy hogyan kellene az embernek – minden embernek – az embertársához viszonyulnia.

És látjuk az úton menni a papot, aki talán szívesen segítene, aki talán sajnálja is a megvert embert, de mégsem segít. Ugyanezt látjuk a levita esetében, akinek a dolga volna, profi módon, hogy az Isten ügyében, a vallás ügyében példát adjon, rendet tartson, de ő sem segít.

És aztán jön a szamaritánus, aki megvetett, aki talán már azért sem szívesen segít, mert Jeruzsálem felé megyünk, az úton esetleg ez a megvert ember lehet egy jeruzsálemi zarándok, lehet, hogy a szamaritánus ezért idegenkedne is tőle, hiszen tudjuk, máskor előfordult, hogy a szamaritánusok nem akarták befogadni azokat a zsidókat, akik az ő területükön keresztül éppen vallási okból Jeruzsálem felé mentek. És mégis, ez az az ember, aki segít rajta. És nem kérdezi, hogy miért fekszik ott megverten és kifosztottan a másik. Nem kezd el okoskodni, nem kezd el okokat keresni, s magyarázni, hanem azt látja, hogy az az ember rászorul, és közvetlenül segít rajta.

Ez a jézusi példabeszédnek az egyik hangsúlya. Lehet, hogy a többiek megmagyarázták maguknak tiszta lelkiismerettel, hogy bár sajnálják a szerencsétlenül jártat, most nekik sürgős a dolguk, most nincs pénz náluk, úgysem tudnák megoldani a baját, mert ők nem orvosok, és így tovább. Lehet, hogy megmagyarázták maguknak, miért nem kötelesek ők erkölcsileg ennek a konkrét embernek most éppen segíteni. A szamaritánus nem magyaráz semmit, hanem segít. Ez az első, ami bennünket is szíven kell, hogy találjon, mert mi is találkozunk mindennap a nyomorúságos helyzetben lévő másik emberrel. És valahogyan mi is legtöbbször magyarázatot találunk rá, hogy éppen nekünk, éppen most, éppen ennek a konkrét másik embernek miért is nem kell segíteni. És ekkor mondja nekünk Jézus, hogy a szamaritánus példáját kövessétek, ne kérdezősködjetek, hanem ha látjátok a szükséget és módotok van rá, azonnal segítsetek.

Felebarát, vagy embertárs? Jézus példabeszéde kitágítja a horizontot, megmutatja, hogy minden ember felé szeretettel kell fordulni. De ez nem jelenti azt, hogy a közelállók, a hitben testvéreink, vagy a ránk bízottak iránt ne lennének különleges kötelességeink. Az ószövetségi parancs a hittestvérek segítésére érvényes a keresztények körében is. Maga Jézus mondja: „Aki egy pohár friss vizet ad is inni egynek a legkisebbek közül, mert az én tanítványom, nem marad el jutalma” (Mt 10,42). A tanítványoknak pedig külön hangsúllyal mondja: „Aki titeket befogad, engem fogad be” (Mt 10,40). Szent Pál pedig beleállítja a keresztény testvéreink iránti különleges felelősség témáját az emberek iránti szeretet nagyobb összefüggésébe. Ezt írja: „Amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben!” (Gal 6,10).    

A második, amit a mai történet olyan szívhez szólóan tanít, hogy a szamaritánus nemcsak egy ember, akiről példát kell vennünk, nemcsak egy kitalált személy, hanem magának Jézus Krisztusnak a képe. Mert túlmegy azon, amit elvárhatnánk, túlmegy azon, amit a segítőkész ember tesz, mert befizeti a szerencsétlenül jártat még a fogadóba is, még adósságba is veri magát: „Majd visszajövök és meghozom, ha több lesz a költség” – mondja. Ez a fajta szeretet, ez már Jézusnak a szeretete, a totális szeretet, a Mennyei Atya szeretetének a közvetítése. Ezt látta benne a régi egyház is. Az irgalmas szamaritánusban magának a mindent odaadó Jézusnak a képét fedezte fel. És azt is, hogy Jézus sem kérdezte, kikért hal meg. A bűnösökért halt meg. Ezt mondja nekünk újra és újra az Újszövetség: „Az igaz emberért is alig hal meg valaki, legfeljebb a jótevőjéért vállalja valaki a halált” (Róm 5,7). De Jézus nem ezt tette, ő a bűnösökért halt meg. Ő nem okoskodott és nem kérdezett, az Atya szeretetét akarta továbbárasztani az emberek felé.

Ez az, ami a számunkra gyakorlati példa kell, hogy legyen! Tehát nem elég nekünk a szeretetről elmélkedni – elmélkedni tudtak róla Jézus kortársai is –, a vallási életnek a professzionistái, azok elmélkedni és tanítani mindig tudnak, de itt a hétköznapi életnek a gyakorlatáról van szó, és ezt fogja Jézus számon kérni tőlünk. Nem azt, hogy milyen szépeket gondoltunk az embertársi szeretetről, hanem hogy ténylegesen mit tettünk mi magunk, amikor módunk volt rá.

Jézusnak ez a szeretete küldetés is a számunkra. És ez lehet talán a mai evangélium utolsó üzenete. Ahogyan az Atya küldte Jézust a világba, azért hogy üdvözüljön általa a világ, ahogyan Jézus az életét adta az emberiség üdvösségéért, úgy küldi az egyházat, úgy küld benne mindannyiunkat, hogy mindent tegyünk meg embertársainkért, különösen keresztény testvéreinkért, hogy mi is közvetítsük feléjük azt az isteni szeretetet, amely Jézus által nekünk már kijutott.

Ehhez kérjük az éleslátást és az erőt a mai szentmisében!

Ámen.

***

A szentmise Erdő Péter bíborosi áldásával ért véget, amelyen Sapszon Ferenc Liszt-díjas karnagy vezetésével a Cantate Vegyeskar énekelt az Eucharist zenekarral közösen téve emlékezetessé az ünnepi szertartást. 

A szentmise után Kovács László, szintén Liszt-díjas, érdemes művész vezényletével az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bartók Béla Énekkara és Egyetemi Koncertzenekara adott hangversenyt, amelyen elhangzott Kocsár Miklós és Józsa László Szent Márton püspök dicsérete című oratóriuma, valaint Mozart Vesperae solennes de confessore című műve. Közreműködött Mécs Károly Kossuth-díjas narrátor, valamint Molnár Ágnes (szoprán), Gémes Katalin (alt), Xavier Rivadeneira (tenor) és Cser Krisztián (basszus).

Az este folyamán továbbá a Szociális Testvérek Társasága vezette a Március 15. téren tartott szentségimádást.

Fotó: Merényi Zita

Várkonyi Borbála/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »