Az informális hatalomról

Az informális hatalomról

Mielőtt kifejteném, miért szükséges újragondolnunk – vagy egyáltalán elgondolnunk – az informális hatalom fogalmát és szerepét, hadd hívjam fel a figyelmet egy gondolkodásunkat bénító közhelyre vagy inkább attitűdre. Mindennapos tapasztalat, hogy bizonyos kérdésfelvetéseket azzal söprünk le az asztalról, hogy azt mondjuk, „összeesküvés-elméletek”. Nemrégiben Soros György szerepének feszegetésekor volt ez így, de sok más esetben is ezt tapasztaljuk. Amit persze megértek. Akiről az a hír járja, hogy összeesküvés-elméletet gyárt – nos, azt azonnal bolondnak nyilvánítják.

Márpedig a világ folyamatainak alakításában komoly szerepe van az – én így nevezem – informális politikának. Ahhoz, hogy erről érdemben tudjunk beszélni, mindössze egyetlen dologra van szükség: a témát mint tudományos érdeklődésünk tárgyát kell kezelnünk, még a látszatát is elkerülve annak, hogy valamiféle „világ-összeesküvés” felől közelítünk hozzá.

Mindjárt jobban hangzik, ha nem azt mondjuk, hogy ilyen vagy olyan csoportok, illetve személyek uralják a világot, hanem azt, hogy a politikában egyre fontosabb az informális tényezők szerepe. Ezt ugyanis semmi okunk vitatni. Már csak azért sem, mert e tényezők kutatása az általunk csodálva tisztelt nyugati világban régóta napirenden van. „Kutatás” alatt itt természetesen politikatudományi kutatást értek – a nyugat-európai és amerikai folyóiratok ontják magukból az informális politikáról, az informális hatalomról, az Európai Unió informális intézményeinek szerepéről és más hasonlókról szóló cikkeket.

Ennek láttán fölmerül az emberben: vajon miért van az, hogy mi ezekről itthon nem tudunk, vagy ha mégis, nemigen hasznosítjuk az ezekben foglaltakat? Egyetlen racionális válaszom van pillanatnyilag: ezek valóban tudományos megközelítések, így nemigen férnek bele a hazai, sokszor bizony meglehetősen felszínes, táborlogika szerinti vitákba. Amiről azonban én beszélek, annak kevés köze van a táborlogikához, az bizony húsba vágó politikaelméleti kérdés. Így szól: vajon érvényes-e még a XVIII–XIX. században kialakított, s azóta megkövült hatalomfelfogás a három hatalmi ág közötti megosztásról? Magam úgy látom, minimális célként árnyalni kell ezen a képen.

A klasszikus hatalommegosztási felfogás azért lett olyan, amilyen, mert kialakulásának idején a monolit hatalomfelfogásra épülő régi világgal szemben fontos volt megnevezni a modern és világi politika legfontosabb hatalmi ágait, és elméletileg megalapozni a köztük lévő munkamegosztást. Montesquieu és nyomában a többiek leírták a törvényhozói, a végrehajtói és a bírói hatalom közötti intézményes egyensúlyok kívánatos rendjét, és ez a felfogás határozza meg a mi politikáról vallott felfogásunkat is.

Más kifejezéssel azt mondhatjuk: a klasszikus hatalomfelfogás a formális intézmények leírására, valamint a közöttük lévő arányok feltárására és rögzítésére irányul. A XIX. században eléggé ködös megközelítésnek számított volna informális intézményekről és ezek hatalomformáló szerepéről beszélni. A korszakban mi sem számított progresszívabb tettnek, mint hogy az új, formálódóban lévő liberális-demokratikus világnak elméleti alapozást adjanak. Az „alapítóknak” ekkor még nemigen kellett számolniuk azzal, hogy mit kezdjenek az informális szereplőkkel. Aminek nem kis részben az is az oka, hogy a hatalommegosztás elmélete még jócskán az általános szavazati jog bevezetése és a népnek a politikába való beáramlása előtt született. A mi korunkban ezzel szemben egészen más a helyzet. Már jó száz éve az általános választójog korában élünk, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag bárki alakíthatja a politikát. És alakítja is. Ez a demokrácia előtti liberális korban elképzelhetetlen volt. Viszont ha igaz, hogy mára egyre fontosabb az informális szereplők és hatalmi formák azonosítása, akkor igazán meglepő, milyen kevéssé vagyunk felkészülve ezeknek az észlelésére és mélyreható elemzésére.

Persze ha továbbmegyünk az elméleti úton, akkor az első dolog, ami magyarázatot kíván, hogy a formális hatalom lefedi-e a hatalmi szféra teljességét. Elfogadom, hogy a XIX. században lefedte. De ma vajon lefedi-e? Ha ma egy hagyományos „hatalmiág-elméletet” vallunk, az elmond-e mindent a hatalom szférájáról? Ha csupán a formális tényezők és intézmények felől akarjuk szemlélni a mai világot, csúfosan csalódunk, merthogy nem sokat fogunk érteni belőle.

A hatalom mai fogalmát egyáltalán nem érthetjük meg két alapkörülmény figyelembevétele nélkül. Az egyik az a szándék, hogy a formális hatalmi intézmények közül a végrehajtó hatalom súlyát csökkentsék. Erre épp elég példát nyújt az elmúlt évtizedek nyugat-európai politikatörténete, amelyben a hagyományos értelemben vett „erős” kormányokat „gyenge” és kívülről sokszorosan szorongatott kormányok váltották fel. Hiába marad elvben erős a törvényhozói és a bírói hatalom, ha a végrehajtó hatalmat már nemcsak ez a kettő ellenőrzi, hanem rajtuk kívül számtalan más is.

Elég, ha csak a mostani amerikai elnökjelölő konvenciók kapcsán fellángolt vitára gondolunk, illetve arra, milyen erőt képvisel az Egyesült Államokban a sokat emlegetett fegyverlobbi. De lobbik özönéről beszélhetünk más területeken is – és persze nem csak Amerikában –, ami viszont arra késztethet minket, hogy elgondolkodjunk a végrehajtó hatalom sajátosan változó szerepén, és más, informális hatalmak általi befolyásoltságán. Ennek pedig semmi köze az összeesküvés-elméletekhez – annál több ahhoz, hogy érteni szeretnénk a valóságot. Az már nem elég, ha pusztán felmondjuk a három hatalmi ágról szóló régi elméleteket.

A második dolog, hogy valamit kezdenünk kell a hatalom fogalmával a globalizált világ kontextusában. Ma előszeretettel emlegetjük a globális világot, de hallani sem akarunk annak a hatalmi struktúrákat érintő komponenseiről. Pedig itt is érdekes elméleti kérdések tornyosulnak. Például mindjárt az, hogy voltaképpen ki vezeti ezt a globalizált világot. Ha könyvet vagy tanulmányt írnék, hosszú bibliográfiát adnék az ilyen témájú könyvekről és cikkekről. Így csak annyit kérek az olvasótól, fogadja el, hogy hatalmas számban vannak ilyen könyvek és cikkek. S hogy miért vannak? Azért, mert éppenséggel nem összeesküvés-elméleteket akarnak, hanem megalapozott kutatásokat. Válaszokat napjaink változásaira. És a kutatásokból különféle elméleti válaszkísérletek rajzolódnak ki.

Az egyik ilyen gondolkodási irány például annak nyílt kimondása, hogy a világot az angolszász nagyhatalmak vezetik. Voltaképp már Fukuyama is ezt jelentette be híres 1989-es cikkében. Azt követően hatalmas irodalom bontakozott ki arra vonatkozóan, miért nem lehet ez másképpen. Ha viszont szembe kell néznünk azzal, hogy a világ – mint mindig – ma is vezetve van, akkor jönnek a további kérdések: ebben a vezetési folyamatban csak a vezető hatalom formális ágensei vesznek részt? Vagy netán informális szereplők is? Ha informális szereplők is, akkor ők kicsodák? Hogyan azonosíthatók? S egyáltalán: az informális hatalom hogyan hat vissza a formálisra? És mit jelent ez egy országon belül?

Amellett, hogy az informális szereplőknek nagyon nagy befolyásuk van a világpolitikára, meg kell állapítanunk, hogy az informális hatalom nem csupán országok között, hanem országokon belül is érvényesül. Ennek a mechanizmusáról is meglehetősen keveset tudunk. Itt is szembeütközünk az összeesküvés-tézissel, tehát azzal, hogy ha megpróbáljuk azonosítani a politikára befolyással rendelkező informális csoportokat, máris megvádolnak bennünket.

Ennek azonban semmi köze ahhoz a tudományos szándékhoz, hogy szeretnénk jobban megérteni, miből ered valójában egy kormány befolyása. Hogy miért van az olykor, hogy bár egy kormány nagy (formális) többséggel rendelkezik, de (informális) szellemi hatalma roppant korlátozott. Másképpen ezt úgy is mondhatjuk, hogy a mindenkori ellenzéknek rendelkezésére áll az informális befolyás sokrétű világa, ahol már messze nemcsak az számít, hogy mekkora az adott ellenzék mandátumszáma, hanem az is, hogy milyen a szellemi befolyása. Ha ebből a formális-informális dimenzióból nézzük a magyar politikát, akkor azt látjuk, hogy hiába van a Fidesznek hatalmas parlamenti fölénye, mégsem érezheti biztonságban magát, minthogy az informális dimenziókban ellenzékének számarányánál jóval nagyobbak a lehetőségei.

Az informális politika vizsgálatát azzal nem váltjuk ki, hogy kizárólag a korrupcióra összpontosítunk. Persze a korrupció nagy része is az informális világban – sokszor informális szereplők között – zajlik, de ezzel messze nem tudtunk le mindent. Sőt, innen kezdődik a java. Óriási kutatói kapacitás mozgósítására lesz szükség, hogy elkezdjük kapiskálni a rendszerváltás utáni 26 évünket, s azon belül a formális-informális nexust. Amennyiben kicsit jobban kezdjük érteni ezt a dimenziót, az összeesküvés-elméletek száma is csökkenni fog.

A szerző politológus, a Méltányosság Politikaelemző Központ igazgatója

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »