Az időzített messiásnő

Az időzített messiásnő

Az ukránok szokásuk szerint újra találtak maguknak egy megváltójelöltet, akit magasra emelhetnek, hogy később letaszítsák vagy elfelejtsék. Egyetlen más ország sincs a közelünkben, melynek lakói mind a mai napig ennyire szeretnének hinni a tündérmesék hőseiben. Arra viszont nem is olyan egyszerű válaszolni, hogy irigyelni vagy sajnálni kellene őket emiatt. De van valami, ami változik: Nagyija Szavcsenkónak minden jel szerint kevesebb idő juthat a csúcson, mint elődeinek. Igaz, ez nem annyira a nép rajongásának intenzitásán, mint amennyire saját karakterén-kvalitásain múlik.

Ahhoz képest, hogy már a néhány héttel ezelőtti orosz–ukrán fogolycsere pillanatában, első megnyilvánulásai láttán-hallatán felmerülhetett, hogy kezdődik a varázstalanítása, még jól tartja magát Szavcsenko. A hazájába két rabságban töltött év után visszatért repülős kijevi belépője éppen olyan harciasra sikerült, amilyenre az orosz hatóságok előtti viselkedése alapján számítani lehetett. Az, ahogy a reptéren kiabált, vagy ahogy Petro Porosenko államfő oldalán, illetve később a sajtótájékoztatóin is megszólalt – határozottan, a legkevésbé sem taktikusan, ami a szívén, az a száján jelleggel –, nyilván kételyeket is ébresztett. Egyre többen kezdték pedzegetni, hogy a mentális egészségével kapcsolatos híresztelések nem pusztán az orosz titkosszolgálatok aknamunkájának köszönhetően terjedtek el. Csak rá kell nézni, és látszik, hogy nincs minden rendben vele, nyugtázták a cinikusok.

Ezek a hangok azonban a legkevésbé sem zavarták meg a széles közvéleményt. Az ukránok ugyanis megint úgy érzik, hogy íme, itt egy ember, aki kemény, mint a szikla – ráadásul ismét nő, akár Dzsamala, aki valamivel korábban nyomta le politikus nótájával a második helyre szorult agresszort az eurovíziós dalfesztiválon –, úgy gondolkodik, úgy beszél, mint mi, és nemcsak az oroszoknak nem adta meg magát, most sem hagyja, hogy bedarálja őt a szisztéma. Egy közülünk, de erősebb, mint mi vagyunk. Ő a mi Jeanne d’Arcunk. Ha annyi szűk évtized után végre elhozhatja nekünk valaki a megváltást, az csakis Nagyija lehet.

Hogy a keresztneve reményt is jelent, az tényleg hab az új élet tortáján.

Nem véletlen, hogy egyrészt haladéktalanul elkezdődött a ki tud ügyesebben sütkérezni Szavcsenko dicsőségének fényében társasjáték – helyzeti előnyét kihasználva Porosenko ügyesen terelte félre a katonanőt a parlamentbe juttató Julija Timosenkót –, másrészt már az első napokban felmerült, hogy ő lehet a köztársaság következő elnöke. Ám a kulcspontok apránként áthelyeződtek. Miközben ugyanis a hős népszerűsége tovább növekedett és elképzelhetetlen méreteket öltött – sem hazánkban, sem bárhol Európában nincs politikus, aki ép ésszel ábrándozhatna hasonlóról –, az is egyre világosabbá vált, hogy nem könnyű őt megszelídíteni.

A vadság pedig veszélyes.

Pláne egy olyan sajátos konstrukcióban, ahol minden – tényleg minden – a játszmákról, az átállásokról és összefonódásokról, a különleges alkalmi koalíciókról, végső soron csakis a gazdasági hatalom megragadásáról és megtartásáról szól.

Ezért tartották sokan az elejétől úgy, hogy Szavcsenko időzített bomba egy mérges pókokkal teli dunsztosüvegben, akivel a politika nagy formátumú – hadd legyek konkrétabb: fontos pozíciókat birtokló – szereplői nem bírnak mit kezdeni, és mindez robbanáshoz is vezethet. Ha így lenne, végül is az történne, amit az elmúlt két évvel már az azt megelőző húszhoz – vagy még többhöz – hasonlóan elégedetlen nép szeretne. Ha valaki, akkor Nagyija Szavcsenko az, akit elegen követhetnének, hogy összejöjjön a harmadik Majdan.

Igen ám, csakhogy a tavaszt, már amennyiben egy újabb forradalom bármilyen értelemben tavasz lehetne, soha nem egyvalaki csinálja. Akkor sem, ha milliók szemében tűnik Jeanne d’Arcnak. Akkor sem, ha képes kimondani – mint ezen a videón teszi, idézem –: „Mi itt a parlamentben nap mint nap átbasszuk az embereket.”

Igaza van a mi Nagyijánknak, mondják az emberek, és teszik a dolgukat. Szelepnek még mindig jó, egy darabig még jó is lesz, mondja a nagypolitika, és örül, hogy komolyabb botrányok nincsenek. Hogy Nagyija nem nem gyutacs, és ez egyre nyilvánvalóbb. Hogy az idő múlásával és a szelepeléssel a robbanásveszély is csökken. Ebben is van ráció: a robbanást – ismétlem: egy fecske nem fecske – a szövetségesek sem engedhetik, a napnál világosabb, hogy az az oroszok malmára hajtaná a vizet.

Egy szó, mint száz, a megváltás ezúttal is elmarad.

Van egy valószínű forgatókönyv. E szerint Jeanne Szavcsenko előbb-utóbb megunja az alkuk és hazugságok világát, és visszamegy oda, ahonnan jött. Nem a rácsok mögé, dehogy. A frontra. Ott fekete a fekete, a fehér meg fehér, és teendő is akad bőségesen. Az ukrán forradalmi romantika ezt kívánja, se többet, se kevesebbet. Így kerülne minden kocka a helyére. Így menne tovább minden úgy, ahogyan eddig. Másképp nem mehet, arra még soha nem volt példa. Miért pont egy harcias-ideges, de politikai képességekkel szerényen megáldott amazon írna történelmet?

Ugyan már, hagyjuk meg a tündérmeséket a népnek!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »