Az európai társadalmak felbomlása

Az európai társadalmak felbomlása

A Nyugat érzéketlen a XX. századi totalitárius rendszerek által okozott megpróbáltatások iránt.

A minap került a kezembe Douglas Murray idén megjelent könyve, amelynek címe The Strange Death of Europe (Európa különös halála). A szerző, aki néhány héttel ezelőtt Magyarországon, egy demográfiai konferencián is előadást tartott, ismert személyisége a színvonalas nemzetközi újságírói társadalomnak, rendszeresen publikál vezető nyugati lapokban. E könyvében, a címből is sejthetően, azt a folyamatot elemzi, amelynek mi nem csupán tanúi, hanem közvetlen elszenvedői is vagyunk: a jelenlegi európai társadalom és kultúra válságának, felbomlásának folyamatát. Fejtegetései során nem rejti véka alá, hogy bizony nem a politikai­lag korrekt beszédmód híve: nevén nevezi a dolgokat, s nemcsak a számára nem elfogadható jelenségeket elemzi szigorú, ám olykor ironikus módon, hanem ezek gyökerére, okaira is rákérdez.

Vizsgálódásai középpontjában a bevándorlás kérdése áll. Könyvének kétségtelen erénye, hogy nem pusztán pillanatfelvételt készít a migráció jelenségéről, hanem történeti összefüggésében szemléli, s a második világháború óta folyó európai bevándorláspolitika főbb állomásait is áttekinti röviden. Állásfoglalása egyértelmű: e folyamat során hibát hibára halmoztak (elsősorban a nyugat-európai politika), az egyik téves döntést a másikkal próbálták helyesbíteni. Így azt a súlyos helyzetet, amelyben Európa nyugati felének nagy része most van, nem pusztán a jelenlegi politikai vezetők felelőtlensége idézte elő, hanem alapvetően az az irányvonal, amelyet Nyugat-Európa a világháború vége óta követ.

Murray elemzésén ott a jellegzetesen nyugat-európai szemléletmód lenyomata: példatára, szereplői, fejtegetései szinte kizárólag a kontinens nyugati felére vonatkoznak. Található viszont a könyvében egy rövid eszmefuttatás arról is, mi lehet az oka annak, hogy a kelet-európai országok (Murray ezt a kifejezést a visegrádi csoportra is vonatkoztatja) manapság élesen szemben állnak azzal a bevándorláspolitikával, amelyet Európa nyugati felében követnek. S ez az, ami számunkra most kiváltképp érdekes. Tehát nem arról van szó, hogy a nyugati sajtó egyik képviselőjének szimplán csak véleménye van rólunk, s arról sem, hogy az általuk megszokott gondolati sablonokat erőszakolja ránk – a média munkásai és a politikusok legtöbbször ezt teszik –, hanem arról, hogy próbál megérteni minket.

Ezt írja: „Elképzelhetetlen, hogy egy jobboldali nyugat-európai vezető akárcsak a felét is kimondhatta volna annak, amit egy jobboldali kelet-európai vezető mond.” S kiemeli, hogy ama roppant nyomás ellenére, melynek ezen országok ki vannak téve Németország és Brüsszel részéről, a V4-ek megingathatatlanul kitartanak saját álláspontjuk mellett. Megfogalmazása szerint: „Amikor Európa külső határait Merkel kancellár kinyitotta, ezen országok mindegyike fellázadt – és nem csupán ezt tette, hanem ki is állt a maga igaza mellett.” Mi lehet ennek hátterében?

Murray fejtegetése nagyon tanulságos. Megpróbál belehelyezkedni a kelet-európai viszonyokba, de nemigen sikerül neki; ennek oka az is, hogy nincs alaposabb hely- és nyelvismerete. Egy francia filozófusnő, Chantal Delsol egyik könyvében lel némi segítő magyarázatra; az említett szerző a 90-es években töltött hosszabb időt e régió­ban. Tőle idézi Murray azt az észrevételt, hogy „a köztünk és köztük levő különbségek nyomán jutottam el ahhoz a feltevéshez, hogy az utóbbi ötven esztendő jó szerencséje teljesen kitörölte belőlünk az élet tragikus dimenziója iránti érzéket”.

A megfigyelés találó; s részben egy francia filozófusnő segítségével a brit újságíró valóban rátapint a kelet-európai létezés egyik érzékeny pontjára, arra, hogy Európa keleti perifériájának népei összehasonlíthatatlanul több szenvedésnek, megpróbáltatásnak voltak kitéve, mint a centrum országai. Minő véletlen egybeesés, hogy Európa déli fertályának egyik jelentős gondolkodója, a spanyol Miguel de Unamuno csaknem ugyanezt a „tragikus életérzést” állítja vizsgálódásai középpontjába! Kérdés persze, hogy maga Murray milyen történeti mélységet tulajdonít „az élet tragikus dimenziójának”. Fejtegetéséből az derül ki, hogy ennek kapcsán elsősorban a XX. századi totalitárius rendszerek által okozott megpróbáltatásokra gondol, amelyekből e régiónak valóban bőven kijutott, mivel valóságos pofozógépe volt a szocializmus nevű ideológia két szörnyszülöttjének, a nemzeti- és a tudományos szocializmusnak.

Az „élet tragikus dimenziójának” gyökerei – melyek a nemzeti identitás megőrzésének jelenlegi törekvéseit is táplálják – viszont mélyebbre nyúlnak. A régiónk iránt szimpatikusan érdeklődő nyugati kollégák figyelmébe e vonatkozásban két további szempont ajánlható. Az egyik az a sok évszázadon át tartó élet-halál harc, amelyet e régió folytatott különböző idegen kultúrák és népek (mongolok, oszmán-törökök) ellen. Számunkra közismert, hogy a kereszténység védőbástyája nem csupán Magyarország volt, hanem Lengyelország is; és ennek későbbi krónikását, Henryk Sienkiewiczet a lengyel köztudat feltehetően ugyanolyan nagy becsben tartja, mint ahogy a magyarok Gárdonyi Gézát. E küzdelmeknek regényeken is átszűrődő történeti tapasztalatát, élményanyagát, amelynek tétje a puszta nemzeti lét megőrzése volt, a Nyugat még hírből sem ismeri.

A másik összetevő még mélyebb történeti rétegeket érint. Ez pedig az önálló nemzetállamok szerepe a jelzett régióban. Jelentőségüket, mint ismeretes, Bibó István elemzi mesteri módon. Itt arról van szó, hogy a nemzetállamok e régióban csaknem egy évezreden át a puszta lét és nemlét határán táncoltak. Olykor hosszú évszázadokra teljesen eltűntek a politikai történelem térképéről, mint például a balkáni államok vagy Lengyelország; más államok pedig legfeljebb csak némi látszólagos függetlenséget élvezhettek időről időre. Megemésztetlen kövekként feküdték meg a térséget elfoglaló birodalmak (német, Habsburg, orosz, oszmán-török) gyomrát, mely birodalmak utolsó – és remélhetőleg végső – történelmi alakzata a Szovjetunió volt. A bolsevik világrendszer összeomlása után pedig csupán másfél évtizednyi valóban szabad létezés adatott meg számukra, az Európai Unióval idővel új hatalom jelent meg a színen, melynek lopakodó föderalizálási kísérletei a nemzeti szuverenitás újabb és újabb darabjait igyekeznek elorozni.

Megítélésünk szerint itt rejlik a legmélyebb oka ama konfrontációnak, mely jelenleg Nyugat- és Kelet-Európa között feszül; s e szembenállást az ilyen irányú ismeretekkel és történeti élményekkel alig rendelkező nyugat-európai ember jobb esetben is csak érthetetlen nyakaskodásnak tekinti. Az „élet tragikus dimenziója” valójában a szuverén nemzeti lét meglétének és lehetséges elvesztésének mélységes történeti tapasztalatába horgonyzódik bele.

E mélyebb tapasztalatok híján Murray egyébként érdekes fejtegetése e ponton találgatásokba torkollik: sorjáznak a „talán” szóval induló mondatok. A kelet-európaia­kat, véli, talán nem tölti el Nyugat-Európa bűntudata, s nem kívánják emiatt a világ összes baját a vállukra venni. Ők talán nem szenvednek abban az enerváltságban, amely a Nyugatot áthatja. Sok igazság van ebben, rajtunk valóban nem uralkodott el oly mértékben a jólétből és kényelemből eredő tespedtség, mint a nyugatiakon. S talán azért maradt meg errefelé erősebben a nemzeti egybetartozás érzése, folytatja Murray, mert ide nem vándoroltak be tömegesen a második világháború után. E feltevése is jogos, némi iróniával szólva a végén még hálásak lehetünk, hogy a vasfüggönynek köszönhetően legalább ebből kimaradtunk. S végül utal arra, hogy e régió országaiban talán észlelik azt is, mi történik jelenleg Nyugat-Európában, s köszönik, de nem kérnek belőle. E gondolat is helyénvalónak tűnik, annak mindenképp, aki arra használja a szemét, amire való: látásra.

A szerző e helyes részmegfigyelései mind-mind arra intenek, hogy a tájékozottságot el kell mélyíteni. S ha már bőven kijutott nekünk az „élet tragikus dimenziójából”, akkor – a miheztartás végett – az intő emlékeket a jövőben sem árt megőrizni.

Csejtei Dezső

A szerző filozófiatörténész, egyetemi tanár


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »