Az ember sorsa

Az ember sorsa

Hetek óta nem hagy szabadulni a Romániából a kilencvenes években örökbe adott gyermekek ügye. Nem hivatalos adatok szerint ötvenezret is elvihettek Nyugatra, nem keveset közülük pénzért – így az ország a német márkáért eladott szászok után a rendszerváltást követően is talált egy másik emberi árucikket. A nyugatról érkező jó szándékot a média generálta: a kilencvenes évek legelején a BBC stábja bejutott a máramarosszigeti Menthetetlenek Háza nevű otthonba, ahol állati körülmények között voltak a gyerekek: meztelenül, a földön csúszva közlekedtek a hideg padlón, egy helyiségben zajlott az etetés a vécéztetéssel, és evőeszközök nélkül, a Darwin-féle fennmaradási szabályok szerint harcoltak az ételért.

Amióta a történeten dolgozom (az első riport lapunk múlt szombati hétvégi magazinjában jelent meg), megtaláltam a borzalmas intézet egykori lakóját. Izidor Ruckelt már kamaszként, tizenhárom évesen fogadta örökbe egy amerikai házaspár. A pokolból a mennybe került, ideális körülmények közé – egy romániai kórházban korábban összeszedett gyermekbénulásos fogyatékosságára is készítettek protézist, így minden adott volt a felhőtlen kamaszkorhoz. Izidor azonban nem találta a helyét, honvágyat érzett a világ legborzalmasabb intézménye után, mert neki az volt az otthona. Nem tudott beilleszkedni Amerikában, ma újra Romániában él, egy angol segélyszervezet munkatársa. Azt mondja, az utcai koldusokat figyelve azonnal felismeri, ki volt közülük intézetis gyerek – aki gyerekkorában az ingerszegény otthonokba került, annak egy speciális önringató technikája van, ugyanis ez volt az egyetlen szórakozásuk. Ilyen bonyolult a világ. Még a legborzasztóbb hely is lehet a vágyott otthon, ha valakinek azt hozta a sorsa, hogy ott kellett felnőnie.

Sosem a legszegényebb indul útnak

A világhálón nemrég láttam egy videót, amelyet a bevándorlás mértékének csökkentéséért küzdő amerikai szervezet, a NumbersUSA készített. A BOCS Civilizációtervezés Alapítvány által magyarul is feliratozott kisfilmben azt mutatják be, miért nem segít a világ baján az, ha Amerika évente egymillió migránst befogad, ahogy ez 1990 óta minden évben megtörténik. Csak Afrikában 650 millió olyan ember él, aki kénytelen naponta kevesebb mint két dollárból megélni. Indiában további 890 millió ember van hasonló helyzetben, Kínában 480 millió, és Ázsia többi részein további 810 milliónyi ember él kilátástalan szegénységben.

A Világbank adatai szerint a földön összesen 3 milliárd ember van hasonló helyzetben, köztük elég soknak a szegénység mellett még a fegyveres konfliktusok veszélyeivel is meg kell küzdeniük. Amerika ebből a hatalmas tömegből évente befogad egymilliót, és ezzel megnyugtatja a lelkiismeretét, hogy ezzel hozzájárult a humanitárius válsághelyzet megoldásához. Soha nem a legszegényebbek indulnak útnak: ők túl gyengék, betegek, kevés az információjuk és a pénzük ahhoz, hogy eljussanak a vágyott Kánaánba.

A sikeres migránsok az adott kibocsátó ország energikus, változtatni akaró és tudó kisebbségéhez tartoznak, tehát távozásukkal tovább romlik az esély, hogy jobb legyen a helyzet szülőföldjükön – általában az átlagnál jobban képzett, kreatívabb, dolgozni tudó és akaró emberek mennek el, még reménytelenebb helyzetbe taszítva a maradókat. És ez érdekes módon nem jelenti azt sem, hogy ebből a befogadó ország olyan nagyot profitál, mert egy adott személy képzettsége elég lehet a társadalom fejlesztéséhez Fekete-Afrikában, de – főként nyelvtudás hiányában – kevésnek bizonyulhat a BMW-nél.

Visszahúzni a fejlett országokat

A videóból kiderül: miközben Amerika évente befogad egymilliót a migránsokból, a bajok forrásánál ugyanannyi idő alatt nyolcvanmillió gyerek születik a kilátástalanságba! Az arányok jól jelzik, hogy az utánpótlás végtelen, és ez a módszer csak arra jó, hogy visszahúzza a fejlett országokat is a fejletlenek szintjére. Európa jelenlegi vezetői arról beszélnek, ha befogadjuk a migránsokat, segítünk a szenvedőkön. Valójában a bajokat mélyítjük el: kontinensünk tele lesz frusztrált, gyökértelen milliókkal, akik hazavágynak (eközben mintegy mellékhatásként túlságosan leterheljük a szociális rendszereinket, a rendőrséget, és kockáztatjuk a saját biztonságunkat), és a kibocsátó országokban is tetézzük a bajt, hiszen ott még reménytelenebbé tesszük a helyzetet.

Mi a megoldás ebben a helyzetben? A fenti történetek igazi hősei azok, akiknek lenne lehetőségük elvándorolni a baj és a szegénység elől, de mégis maradnak, hogy segítsenek honfitársaikon. Vagy visszamennek, mint Izidor Ruckel. Őket kellene nekünk is támogatnunk, mert csak ekkor érhető el érdemi változás azokban a társadalmakban, ahol most nagyipari méretben születik a baj.

Azt gondolom, az Európai Unió mostani vezetőinek is meg kellene nézni ezt a videót, vagy el kellene beszélgetniük Izidor Ruckellel. Szívesen segítek a találkozásban.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 10.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »