Az elveszített nemzedék

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – ez a címe annak a magyar filmnek (2014, rendezte: Reisz Gábor), amelyik a harmincasok különös útkeresését, életérzését igyekszik ábrázolni olykor groteszkbe hajló, humoros módon. Ez ugrott be, amikor az úgynevezett Y generáció (1980 és 2000 között születettek) körében végzett nemzetközi kutatásról olvastam. A lapunk hétvégi számában is ismertetett adatfelvétel legfontosabb megállapításai: a vizsgált térségbeli országok fiataljai nálunk a legkevésbé boldogok, és nálunk bíznak a legcsekélyebb mértékben a politikusokban.

Nem szívderítő, de nem meglepő eredmények. Nincsen bennük semmi furcsa és megmagyarázhatatlan. A magyar politika témaválasztása, nyelvezete jó ideje alkalmatlan arra, hogy megérintse ezt a korosztályt. A fókuszban lévő közéleti viták ha érintik is az ő problémáikat, nem kecsegtetnek biztató, élhető jövővel. Ha felidézem például a legutóbbi nemzeti ünnepünkön, március 15-én elhangzott politikusi beszédeket, meg kell állapítanom, hogy azok a görcsös aktualizálási kényszer ellenére alig karcolgatták a valóság felszínét, zavaros, unalmas történelmi okfejtésekbe fulladtak. Miközben az idézett felmérés szerint a fiatalok számára a munkahelyteremtés, az egészségügy és az oktatás a legfontosabb. Ám vezetőink olyan küzdelmeket vívnak tovább, amelyekben a mai fiatalok – ha értik őket egyáltalán – nehezen találnak kapcsolódási pontot a saját életükhöz, dilemmáikhoz. A rendszerváltást követően – akkor nagyon is megmozgatta a politika a fiatalokat, ezt személyesen tanúsíthatom –, 2000–2002 körül Orbán Viktornak és a Fidesznek sikerült még egyszer és utoljára generációs élményt nyújtva élő kapcsolatot teremtenie a húszas–harmincas korosztály jelentős részével. A kilencvenes évek elején szintén a Fidesz tett egy halványuló emlékű kísérletet a múlt vitáinak, a népi-urbánus szembenállásnak a meghaladására.

A fiatalok kiábrándulása a politikából elsősorban a rendszerváltó elit kudarca, amiben egy kicsit osztozik a mai negyvenesek generációja is. Hiszen nem sikerült olyan körülményeket teremteni, teremtenünk negyedszázad alatt sem – jól érzékeltette nemrég a miniszterelnök: ez már egy történelmi korszakkal felérő idő, a Horthy-éra rövidebb volt ennél –, amelyek között ne apátiába süllyedjenek és/vagy kivándoroljanak fiatalok százezrei. És értelmetlen lenne a mi fiatalkorunkban hiányzó szabadság adta lehetőségekről papolni gyermekeinknek. Alighanem annyira érdekelné őket, mint egy másik generációs kultuszfilm (Megáll az idő, 1982, rendezte: Gothár Péter) diákjait a háború utáni újjáépítésről szónokoló, a nehéz időket túlélő felnőttek igazsága. Persze ha úgy érzik, hogy valami veszélyezteti a szabadságukat, a mai fiatalok is hallatják a hangjukat (lásd: internetadó).

A hagyományos, régi pártok szénája különösen rosszul áll az Y generációnál: politikailag aktív csoportjukból minden második fiatal a Jobbikot választaná, a Fidesz leszakadva a második, a szellemileg kiüresedett „baloldalt” pedig megelőzi az LMP. Úgy látszik, a lázadást ma leginkább a nemzeti radikalizmus testesíti meg, és a fiatalok hitelesebbnek tartják az ellenzéki Jobbikot a mérsékelt konzervatív, polgári politizálástól elrugaszkodó kormánypártnál. A Fidesz vagy az MSZP fiataljai sem a korosztályuk hangját viszik be a politika első vonalába; saját karriercéljaikon kívül a legtöbben mást nemigen képviselnek.

Elveszett nemzedék – így emlegetik gyakran az említett korosztályt. Én inkább úgy fogalmaznék: a hatalmi küzdelmeibe beleöregedett, megcsontosodott politikai elit veszítette el őket. Egyszer még bánni fogja.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 04. 04.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »