Az elmaradt csengőszó

Ha a „forradalom olimpiája” (Mel­bourne, 1956) szóba kerül, mindig eszembe jut Iharos Sándor, a csodafutó – pedig ott sem volt azon a játékokon. Talán éppen ezért. Aki nem tudná, Iharos volt az a versenyző – máig egyetlen magyar –, akit szakújságírók a világ legjobb sportolójának választottak. Ez még 1955-ben történt, akkor, amikor a Honvéd futója 1500-tól 10 000-ig minden távon világcsúccsal vezette a ranglistát. Két-három olimpiai aranyérem simán „benne volt”. Csak hát erre az olimpiára (ma hatvan éve kezdődött) Iharos nem ment el. A hivatalos indoklás szerint „formahanyatlás” miatt, igazából meg azért, mert a sportvezetés nem engedélyezte, hogy feleségét is magával vigye. (Állítólag azt mondta, olyan szerelmes, hogy ő ilyen hosszú ideig nem bírja nélküle.) A vezetés hajthatatlan volt, a bajnok is… Azokban a napokban egy ilyen lemondásnak akkor lett volna romantikája, ha azzal áll elő: az eltiport szabadságharc miatt nem akarja itt hagyni a hazát. Nem tudom, megbocsátotta-e ezt neki az ország. Ahogyan azt sem, vajon önmagának megbocsátott-e…

Ez volt Iharos Sándor drámája. Azé a kivételes emberé, akin éveken át ámult a világ, akinek a versenyeken csak a hátát láthatták az ellenfelek. És aki 1964-ben úgy vonult vissza, hogy egyetlenegy érmet sem szerzett világversenyen – „csupán” futott tizenkét elképesztő világcsúcsot. (Utolsó, 61 éves országos rekordját csak most nyáron, halála után húsz évvel tudták túlszárnyalni.)

Az edzői pályán nem kísérte siker, gyorsan eltűnt a pályák környékéről. Volt, aki benzinkútnál látta dolgozni, más zöldségesként a Rákóczi téri régi piacon, riporternek nem állt meg. Engem is elhajtott egy ízben, pedig csak arról akartam kérdezni, milyen érzés volt hallani a csengőszót az utolsó kör előtt.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 22.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »