Az elidegeníthetetlen magyar föld

Az elidegeníthetetlen magyar föld

Lehet, hogy idén rekordmennyiségű búzát aratunk, de a hasznot ismét az egybenyitott világ kereskedői fogják majd betakarítani a börzék parkettjein. A termelő egyre szkeptikusabb, mert a felvásárlói árak évek óta – földalapú támogatás ide vagy oda – semmit sem változnak, legfeljebb esnek. Közben a földhasználatról voksoltatni akaró szocialisták az általuk hangoztatott, állítólag 4 milliónál is több itt élő éhezőtől mégsem tudtak összeszedni 200 ezer érvényes aláírást, pedig az élelmiszer-termelés mennyisége, de akár még minősége is függhetett volna egy referendumtól.

Ugyanakkor a város és – igaz, másképpen – a falu polgárai a földönfutóval egyetemben láthatólag végleg elszakadtak a termőföld megbecsülésétől, annak életünkben betöltött szerepétől, mert nem gazdaszellemben, hanem a „flaszteron” nőtt fel több nemzedék.

Közben tovább dübörög, de egyben tévúton jár a talpalatnyi föld birtoklása fölött folyó, késhegyig menő vita. A világ legjobb kecskeméti földjébe autógyárat betonoztak. Miért? Mert a gombnyomásos gépember-robotokkal mesterségesen szaporítható autó jobban elkel, mint a magát emberi kéz érintése nélkül újratermelni tudó növény és jószág. Kié akkor mégis a döntés, a hatalom és az ország, a termés haszna? A föld azé, aki megműveli? – mert az ott épült idegen gyár haszna az utolsó forintig kigurul az országból, mint anno az átkosban, csak most nem keletre, hanem a szélrózsa minden irányába, banánköztársaságokban működtetett adóparadicsomokba.

A rossz nyelvek szerint városi nejlonparaszt jogászok birtokolják az ország földjének 56 százalékát. Jogosan? Azok, akik kárpótlásijegy-üzérként vették, és csak a földalapú támogatásért tartják birtokaikat, miközben tenyerüket dörzsölgetve várják, hogy az olcsó föld szagára elmagyarosodó osztrák sógoroknak majd hektáronként akár 10 milliót is meghaladó áron továbbadhassák? Minő délibábos ábránd! Vagy mégsem egészen az? Most még érdemes lenne azért azt is ellesni, miből lesz a cserebogár, hogyan válnak az ügyeskedők földbirtokossá, zöldbáróvá a gyorstalpaló tanfolyamot végzett „őstermelők”. Mert ez – valljuk be – maga a hungarikum, még akkor is, ha valójában mi, magyarok nem ilyen lovat akartunk.

S miközben nemtelenül újgazdagokat dagasztunk-kelesztünk a nemzetnek, a gazdálkodni vágyó hazai fiatalok élete megy a levesbe. A magát oly erősnek tartó kormányzat teljesítménye mégis miben nyilvánul meg, ha képtelen lemetszeni az elburjánzó vadhajtásokat?

A családinak szánt otthonteremtési kedvezményt a semmit sem termelő lakástámogatásba fektetni vétek. Az amúgy indokolatlanul, vagy épp a csok belengetése miatt csillagászati magasságokba emelkedő, az ingatlanárakon zsírosan kereső budapesti ügynökök zsebét mi értelme a jogállamiság keretei között degeszre tömni? Az Európai Unió 2020 után a felzárkóztatási alapokon biztosan változtat, és így várható a földalapú támogatások megnyirbálása is. Ez előreláthatóan ismét a vidék lakosságát fogja sújtani. A most kőművesekkel betondzsungelekbe és kultúrsivatagokba beszántott, haszontalanul szétszórt pénzmag akkorra már hiánygazdálkodássá terebélyesedik.

Sok a megválaszolatlan kérdés a föld körül. Még Mária Terézia császárné is tudta, és be is tartatta: „Ha a birkát nyírni akarod, akkor etetni is kell!” Márpedig ha másra nem is futotta, juhot mindig tartottak a Kárpát-medencében. De melyik más nép tudna ma évszázadokat várni arra, hogy ősi jussát visszakapja, méghozzá a miénkhez hasonló birkatürelemmel?

Minden, ami itt az országban történt és történik, a Szent István óta élt-halt több száz nemzedék felelőssége. Ugyanakkor minden a miénk, úgy, ahogyan megörököltük. Felesleges és haszontalan idegenekre, vagy akár egy földet vigyázó Istenre hárítani a felelősséget, aki ráadásul saját képmására teremtett egy nem ember által írt dns-nyelven bennünket. Ide jutottunk, innen kell most újra felállni. A Teremtőhöz képest mi csak a bérlők jogán ágálhatunk az örök igazságot tükröző természet adta törvények ellen – ha egyáltalán érdemes. Nem kellene végre a látszat helyett igazi, a termőföldhöz illő mellérendelt közösségeket alkotni? Városban, de még faluban is mára ellehetetlenedett a családok egyszerű újratermelésen, anyagi-szellemi javakkal való gazdálkodáson alapuló boldogulásának alapja. Mindenki elvágyik, valahová, maga sem tudja, milyen idegen földekre, számára ismeretlen nagyvárosba menne. Helyben viszont olyan hatalmas anyagelvű vagy „rokoni” (értsd: sógor, koma, jó barát stb.), politikusi összefonódáson alapuló kapcsolati tőke van kialakulóban, amelyet még az erre korábban vak is egyre élesebben lát. A kormánynak sem ildomos ezt palástolni, mert a szög előbb-utóbb kibújik a zsákból.

A felvetett kérdésekre legjobb azonban, ha nem mástól várjuk, magunkban keressük a választ. Ezt követelné meg az erkölcs, ha le nem váltotta volna a szekularizált jogállamiság. Mert egyébként mégis rajtunk áll vagy bukik a földdel kapcsolatos országosan egyeztetett viszonyunk. A híresztelések ellenére csak hitbizományba kaptuk azt, amit ma birtoklunk/bitorlunk, s nem örökbe. Vegyük észre: tévedtünk, amikor Istent és vele az anyaföldet magunkon kívülre helyeztük, vagy hagytuk, hogy a szívünkből külső erők a legszentebb ereklyénket kiparancsolják. Vállalni kellene az ezzel járó felelősséget, a jó gazda gondosságát, s ne próbáljuk kényszeredetten valaki másra hárítani, magunktól elidegeníteni. Mert a dns-írás-olvasás-tudományunk fehéren-feketén arról szól, hogy itt lettünk helyben megteremtve a Kárpát-medence minden „jószágával” egyetemben, innen rajzottunk ki, ide tértünk vissza, és Európa szívében nőttünk apostoli királysággá. Bennünket nem a frissen épített kerítés tett azzá, akik vagyunk, hanem a por, amelyből vétettünk, és amivé leszünk.

A szerző bioinformatikus, a Vásárhelyi Tájépítész Népfőiskola Egyesület alapító elnöke

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 18.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »