Az elhízott fruska, a cigány Hófehérke és a lavór

Az elhízott fruska, a cigány Hófehérke és a lavór

A Traviatával nyitotta meg új évadát az operaház: szombat délutántól zenés programokkal várták a közönséget az Andrássy úton, az esti műsort kivetítőkön is követhették a zenerajongók.

Nem tudom, csak nekem visszatetsző-e az a döntésképtelenség, amikor az alkotógárda nem igazán tudja eldönteni, hova tegye a voksát, mennyire vállalja a modern rendezés eszközeit, mennyire merjen elrugaszkodni a látszólag jól működő bevett gyakorlattól. Kísérletezgető előadások tucatjain érzem a merészség hiányából fakadó felemás megoldások sorát. Jelen esetben a tüdőerek köszöntek vissza Violetta ruhájának mintázatán, a díszleteken, a bizarr háttérfal viszont a tbc-s elváltozásokat mutató tüdő képét mutatta. Ebben a térben zajlott például modern tánccal a diszkó, elegáns estélyi ruhában érkezett vendégek körében, miközben elöl a szobalány cselédruhában cipelgette a régi zománcozott lavórt (látványtervező: Zöldy Z. Gergely).

A Traviata ráadásul csak elsőre tűnik egyszerű műnek, ugyanis az évtizedek során rengeteg klisé rakódott rá a darabra. Az, hogy minden egyes áriája közismert sláger, nem könnyíti, hanem éppenséggel nehezíti mind a rendező, mind az énekes dolgát, hiszen a közönség fejében több korábbi előadás zakatol, a fülében pedig a dallamok a legnagyobbak – például Maria Callas vagy Plácido Domingo – hangján csengenek vissza. A cselekmény is többrétű, és gyakori hiba, hogy a rendezők a sematikus megoldások nyomába erednek. Anger Ferenc láthatóan próbált ebből kilépni, mégsem sikerült neki: bár egy-két helyen megtörte a közhelyes szituációkat, próbálkozásai többször kínosra sikerültek. Jó ötlet az idő átugrása a szenvedélyesen feldöntött kanapéval, amely mögül átöltözve jönnek ki a szereplők. Nem rossz a halálkultuszt idéző halloween-parti a második felvonásban, de a cigány Hófehérke üvegkoporsós jelenete a bikák között már egy kicsit erős. Akkor viszont tényleg összeszorul a néző gyomra, amikor Anger a darab nem létező szereplőjét, a csak emlegetett angyali teremtést, a kishúgot ordenáré kinézetű, elhízott vidéki fruskaként hozza a színpadra hatalmas vattacukorral a kezében. Nemcsak ízléstelen ez a megközelítés, de egyenesen el is viszi a jelenet üzenetét, amely amúgy kifejezetten arról szólna, hogy az egyébként férjhez adható leánynak mondanak nemet képmutató megbotránkozásból, a húgocska idomain ugyanis mit változtathatna Violetta áldozata?

Az apa figurája ruházatában és viselkedésében is a sematikusan gonosz, értetlen és ellenséges képet festi le, szerencsére Alexandru Agache Giorgio Germontként százszor több árnyalatot képes belevinni az énekébe a rendezett szituáció és a külső megjelenés fekete-fehér ellentétéhez képest. Az előadás legjobb alakítása az övé. Miklósa Erika érezhetően nagyon felkészült Violetta szerepéből, hozza is az elvárt színvonalat, az egyes jelenetek által megkövetelt hangszínváltozásokat, belekötni nem is lehetne. Előadása azonban minden erőbedobása ellenére nem lesz őszinte: egyszerűen ő nem Violetta-karakter. A meghajlásnál rockeresen rázott ökléből is kiérződik, hogy ő ennél százszor erőteljesebb egyéniség, és amennyire természetesen passzolt hozzá az Éj királynője, annyira idegenként hat ebben a szerepben. Balczó Péter Alfredója helyenként egészen különlegesen szép hangszínnel gyönyörködteti a fület, de azért összességében mégis Miklósa és Agache alatt marad, és minden többi szereplőről is elmondható, hogy inkább jó, mint kimagasló.

Anger a kórust a színpadról az oldalsó páholyokba vitte, és kiemelte a színpadi cselekményből. Állítólag remek sztereóhangzást ér el vele a nézőtéren, középen biztosan, oldalt ülve viszont még véletlenül sem kiegyenlített a hatás. A karmester, Pinchas Steinberg remekül árnyalta a zenekart, dinamikai különbségekben szinte mozihatású különbségeket volt képes előcsalni az operaház sokat szidott akusztikai viszonyai közepette.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 09. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »