Az Eb margójára – olvasónk írása az "öngyilkos, mélységbe zuhanó Európa röntgenképeiről"

Az Eb margójára – olvasónk írása az "öngyilkos, mélységbe zuhanó Európa röntgenképeiről"

Csak néhány napja ért véget az Európa-bajnokság, amely minden kétséget kizáróan a vége és a kezdete volt sok mindennek.

Egyrészt sporttörténetileg, hiszen sok olyan csapat jutott ki, akikről úgy vélték, esélyük sincs, és ezek a „kis csapatok” nem holmi vigaszeredményeket produkáltak, hanem például Magyarország csoportelsőként jutott tovább, a „kis” Izland pedig a legjobb 8 közé tudta küzdeni magát a 300 000 lakosával és mindösszesen 100 profi labdarúgójával.

Azt üzenték a kis csapatok a „nagyoknak”, a bevált favoritoknak, hogy vigyázzanak, soha nem tudhatják, mikor válik valaha volt és jelenleg is valóságosnak vélt erejük látszativá, talmi csillogássá, kifeszítve az üresség fölött.

Volt azonban egy másik, sportszempontból talán kevésbé jelentősnek tűnő, de összességében és igazában sokkal fontosabb és mélyebb aspektusa is ennek a versenynek. Nem szeretem, ha olyan dolgokból próbálunk meg következtetéseket, jóslatokat kreálni, amelyek látszólag nem vonatkoznak a jóslás tárgyára. Most mégsem tudom megállni, hogy ne lássam úgy; ez a „figyelmeztetés”, amely a nagy futballnemzeteknek szólt, kasszandrai figyelemfelhívás is egyben. Ugyanis a legjobb 8 között szereplő csapatok kereteiben és azon belül is a biztos befutónak tartott csapatokban, mint Franciaország, Németország, Portugália, Belgium: elvétve lehet csak európai embereket találni.

Persze, értem én, hogy hivatalosan ezek a derék, amúgy sokszor jól focizó feketék is európaiak, legalábbis egyesek szerint, hiszen esetleg már itt születtek, vagy legalábbis „honosítva” lettek, de nem is feltétlenül az ő személyükkel van a baj. Nem ismerem egyiküket sem, nem tudom, milyen emberek valójában. De azt tudom, hogy élő látleletek ők egytől egyig. Az öngyilkos, mélységbe zuhanó Európa röntgenképei. Persze az ilyen felvételek, mint mindig, most is egy egészen más, mélyebb problémára utalnak.

Hisz ők is – ugyanúgy egyébként, ahogy a hódításra érkező fiatal muszlim férfiak tengerében megbújó néhány valódi menekült család, asszony, gyerek – szintén csak eszközök kontinensünk, kultúránk gyilkosainak a kezében.

Nincs nap, hogy ne jutna eszembe egy videofelvétel, amely bejárta az internetet, és amit valamelyik közel-keleti mecsetben vettek fel. A mi fogalmaink szerint az imám éppen „prédikációt” tart, gondolom, két szertartási elem között. Arról beszél, hogy Európa már nem csak megöregedett, hanem halálán van, Európa testében nincs élet, nincs vére, nincs friss ereje. Arra kéri a muszlim asszonyokat, ne tartsák vissza fiaikat, hanem engedjék, vagy egyenesen küldjék őket Európába! A felvétel végén az imám szinte önkívületben ordít: „Mi leszünk a friss erő, mi leszünk az élet! Menjetek és legyetek az új erő! Termékenyítsétek meg az asszonyaikat és szenteljétek meg a földet.”

Egyenes beszéd, tiszta beszéd. Ha a saját szempontjait nézem, valahol nem is tudom kárhoztatni, hiszen láttuk, hogy ez közeledik, több mint húsz éve beszélünk róla, hogy az önmegvalósítás helyett kicsit fontosabb lenne megvédeni magunkat és gyermekeket nevelni, akik maguk tudnak a felelet lenni ezekre a kihívásokra. De nem ezt az utat választottuk. Illetve a többség nem ezt az utat választotta, és most a híres „demokrácia” játékszabályai és belső törvényei szerint szépen magukkal rántanak minket, a gondolkodó keveseket a pusztulásba. Nem tudunk mit tenni ellene, hiába kapálózunk. A szellemet lassan 250 éve kiengedtük a palackból, már lehetetlen oda visszagyömöszölni. Így aztán Európa tétlenül, némi melankóliával, de inkább fegyelmezett közönnyel nézi végig a saját halálát. Én sem vagyok kivétel, ráadásul még olyan „szerencsém” is van, hogy a végső pusztulás nyitányát kultúránk valószínűleg utoljára elesendő mentsvárának páholyából figyelhetem.

És sajnos ennek a folyamatnak a jelképei ezek a fiatal focista fiúk, teljesen mindegy, jó emberek-e vagy nem, tisztességes szándék vezeti-e őket, vagy pénzvágy. A lényeg az, hogy Európa olyannyira megtaníttatott arra, hogy ő már erőtlen, pusztulásra ítélt, vértelen és meddő, hogy maguk az európai államok kérik fel e műveletre saját szövetségi kapitányaikat, és nézik szemlesütve – nehogy a rasszizmus bélyegét süssék rájuk –, ahogy jobbára afrikai jövevények képviselik az úgynevezett „Európa”-bajnokságon a már nem is létező országaikat.

Látleletek ezek a focisták, ahogy látlelet a német zászlóellenes mozgalom is. És közben van Brexit, közben van tömeges bevándorló-utaztatás gyakorlatilag Afrika partjaitól az európai művészet egykori fellegvárába, Olaszországba, tömeges nemi erőszak, no-go zónák és még számtalan új és új élmény, amivel Európának egyszer majd szembe kell néznie. És ez az „egyszer” tulajdonképpen már el is jött, hiába próbálják egyesek különböző hazugságokkal elhitetni magukkal, milyen sok lehetőségünk maradt. Nem maradt.

Németország nincs többé. Olaszország nincs többé. Anglia mára: múlt. Franciaország, Hollandia, Svédország nyomtalanul süllyedt el. Ahogy elsüllyed majd vele Beethoven, Kant, Leonardo da Vinci, Michelangelo, Shakespeare, Britten, Monet, Victor Hugo, Rembrant, Sibelius és még annyi minden… És anélkül hogy bántani akarnám őket személy szerint, lefogadom, hogy ezeknek a focistáknak, de legkésőbb az ő gyermekeiknek ezek a nevek nem mondanak már semmit. És az igazi baj nem is az, hogy nem mondanak semmit, de nem is fogja érdekelni őket.

Először még nem is gyűlölet miatt vagy ellenségeskedésből, hanem egyszerűen azért, mert nekik is megvan a saját kultúrájuk. És mivel itt úgysem kell beilleszkedniük, milyen alapon várjuk el tőlük, hogy épp ez érdekelje őket, ha a tisztítósuk kínai, az ételt arabtól veszik, a barátaik pedig a világ legkülönbözőbb pontjairól jöttek abba az állítólag európai országba, ahol éppen vannak?

Persze ezeket mind tudjuk. Különbség inkább abban van, hogy bevalljuk-e magunknak vagy nem… De akkor persze jogos a kérdés: mégis mi értelme van Európa-bajnokságot rendezni, vagy keseregni a pusztuláson, vagy leírni például ezeket a gondolatokat, tudván, hogy tetszőleges européer polkorrekt közösség azonnal rasszizmust kiált, ráadásul egy olyan nyelven tenni ezt, amely a többi hagyományos európai nyelvvel együtt lassú halálra van ítélve? Igaz. A sírunkat megásatták velünk, és már felsorakoztunk a géppisztolyok elé.

De arra még mindig van lehetőségünk, hogy ne úgy bukjunk el, mint a vágóhídra cipelt marhák, hanem méltósággal és tisztességgel, kitartva az utolsó leheletig, vagy esetünkben az utolsó igekötőig, az utolsó szép európai leány mosolyáig, az utolsó fehér ember által papírra vetett verssorig. Hogy utána mi lesz, azt nem tudhatjuk, és mivel úgy tűnik, a történelem már pálcát tört felettünk, és fajtánkat mindenképp le fogja szólítani a színpadról, hosszútávra nem is feltétlen kell terveznünk.

De most még itt van nekünk Magyarország, Lengyelország, Írország, Norvégia, Izland, Oroszország és megannyi kis állam, ahol még van némi értéke a „nem polkorrekt”, az igaz szavaknak. Most még itt vannak nekünk a káprázatos magyar nők, a himnusz, a magyarokból álló válogatott, a magas, szőke és vörös, kékszemű, tiszta tekintetű izlandi focista fiúk. És amíg ez itt van, addig ne adjuk meg magunkat! Addig higgyünk Istenben, addig olvassunk, táncoljunk és zenéljünk! Adjunk az adott szóra, a tiszteletre, a megértésre, szertartásosságra, az udvariasságra, ahogyan csak mi, európaiak tudunk udvariasak, tisztelettudók és lovagiasak lenni!

Nem hittem, hogy ezt valaha kimondom, de ideje elásni minden csatabárdot. Nincs időnk többé haragudni szlovákra, csehre, románra. Ők talán még nem értik, de ha mi megértettük, akkor nekünk kell kezdeményezni és vezetni őket is az összefogásra. Lehet, hogy heteink vannak, lehet, hogy évtizedeink, vagy akár egy századunk.

De mindenképp az utolsó időkben járunk. És most, az utolsó időkben, mindennél fontosabb, hogy a végsőkig méltóságteljes, kultúrateremtő, tiszteletet parancsoló, meg nem alkuvó, nyugodt és hős európaiak legyünk.*

Ez a fehérek végső, csendes harca. Egy egész civilizáció, egy egyetemes kultúra vívja most a haláltusáját. Ne adjuk hát könnyen!

A szerkesztőség megjegyzése: A leközölt írásokkal nem minden esetben értünk teljes mértékben egyet. Példának okáért, bármennyire szeretnénk, vagy kívánatos volna a fent említett összefogás bekövetkezte, nem tudjuk elképzelni, tegyük fel, a románokat "a végsőkig méltóságteljes, kultúrateremtő, tiszteletet parancsoló, meg nem alkuvó, nyugodt és hős európaiakként", általuk elnyomott véreink sorsa pedig újabb akadály… – de ilyen tartalmas írások esetében ennyi véleménykülönbség belefér.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »