Az Antarktiszra készül a hajóstoppos magyar lány

Az Antarktiszra készül a hajóstoppos magyar lány

Hogy mi fán terem a hajóstoppolás? Az ember vitorlásról vitorlásra szállva utazik, kosztért, kvártélyért cserébe. Egy magyar lány másfél éve járja így a világot, de most még nagyobb utazásról álmodik: szeretné átszelni az Antarktiszt, hogy bebizonyítsa, nincs lehetetlen.

Amikor késő este Skype-on csöngetem ­Wynne-Hughes Veronikát, ő még csak ébredezik a világ túlsó felén. Most éppen Szamoán van, a Csendes-óceán nyugati felén fekvő szigeten. Miközben beszélünk, halkan beszűrődik a víz morajlása.

A fiatal lánytól már gyerekkorában sem állt távol ez a környezet. Angol édesapjával és magyar édesanyjával hétéves koráig a Földközi-tengeren, egy tízméteres vitorlás hajón élt. Nyáron a tengeren utaztak, telente pedig, amikor a hajót ki kellett emelni a vízből, lakókocsiban folytatták a barangolást.

 

Wynne-Hughes Veronika szülei később elváltak, ő pedig édesanyjával és húgával Magyarországra költözött. Nyaranta, az iskolai szünet alatt azonban mindig visszatért édesapjához a hajóra, és az utazás iránti szenvedélye tinédzserkorában is megmaradt.

Veronika később pszichológusnak tanult. Az egyetemet Liverpoolban fejezte be, a mesterszakot viszont már a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen végezte. Praktizált is, szerette a munkáját, így, mint mondja, az itthoni életének semmi köze nincs ahhoz, hogy egy napon, két és fél évvel ezelőtt fogta magát és nyakába vette a világot.

– Egyszerűen csak feltettem magamnak a kérdést: hány életem is van? Akárhogy is számoltam, egyre jutottam, így úgy gondoltam, hogy ebből kell kihoznom a maximumot. Szeretnék minél többet látni a világból, hiszen nagyon izgalmas bolygóra születtünk – mondja Wynne-Hughes Veronika, aki hozzáteszi, ha majd egyszer hazatér, itthoni életén semmit sem akar változtatni.

Kalandja, amelyet a hajostop.com oldalon követhetnek végig az olvasók, 2014-ben indult Máltán. A hajó­stoppolás módszere adott volt számára, mint mondja, ezt már Méder Áron óceáni vitorlázó útjai óta ismerte, és szerinte ez a legolcsóbb módja az utazásnak. Munkáért cserébe kosztot és kvártélyt kap.

– Amikor hazajöttem egyszer, mert muszáj volt kivenni egy fémdarabot a lábamból egy korábbi törés miatt, sokáig gondolkodtam, hogy a kitöltendő papírok foglalkozás rubrikájába mit írjak be – meséli. – A jelenlegit vagy a korábbit? Aztán úgy döntöttem, csak bevésem, hogy matróz, hiszen ez az igazság. A nővér visszajött, hogy biztosan jól töltöttem-e ki.

A rácsodálkozás persze érthető, hiszen Veronika jelenlegi munkája nem a legnépszerűbb a hölgyek körében. Mostanában például fát csiszolt és lakkozott, de a hajótest víz alatti részének algátlanítása és a rozsdátlanítás is sokszor feladatul jutott neki a hajó kormányzása mellett. Veronikának ezek a feladatok nem jelentenek gondot, édesapjától gyerekkorában sok mindent megtanult, ez alatt a közel három év alatt pedig még többet. Tizenkét kapitány különböző módszere és hajózási stílusa sokat segített abban, hogy minél több tudásra tegyen szert.

 Wynne-Hughes Veronika  

Új tapasztalatokból pedig nem volt hiány. Már az útja elején, Szardíniától kilencven tengeri mérföldre, elsüllyedt a hajójuk. Szerencsére az olasz parti őrségnek sikerült kivontatnia őket. Venezuela partjai mentén műszereket leállítva, lekapcsolt lámpákkal kellett hajózniuk, nehogy észrevegyék őket a kalózok. Veronika szerint az egyik legnehezebb mégis az volt, amikor az Atlanti-óceán átkelése során elromlott a generátor, amitől minden étel megrohadt. A robotpilóta sem működött, így kézzel kellett négyórás váltásban kormányozniuk három héten át a hajót.

Felejthetetlen élményekben volt része. Meg sem tudja hirtelen számolni, hány helyen járt, de minden országot felírt a bőröndjére. Az egyik legemlékezetesebb éjszakája az volt, amelyet egy karib-tengeri lakatlan szigeten töltött. Megkérte a kapitányt, hogy tegye ki és reggel menjen érte. Sajnos leszakadt az ég, ami főként azért jelentett gondot, mert az egyetlen menedéket a fák jelentették volna, de nem tudta, hogy melyik alatt biztonságos. A szigeten honos ugyanis a mansza­nilyafa, amely tejszerű nedvet termel. Elég, ha ebből csak egy csepp kerül az emberi bőrre, és égési sérülést, bőrgyulladást vagy duzzanatot okoz. Így a vihart kénytelen volt a szabad ég alatt tölteni.

– Miután lecsendesedett, kiterítettem egy pokrócot, és zenét hallgatva olvastam A Gyűrűk Urát. Közben egy oposszum figyelt.

Veronika az egyik hurrikánszezont Floridában vészelte át, ahová akkori kapitányának a felesége hívta meg. Épp ekkor indult a világ egyik legnagyobb metálzene-fesztiválja, amelyet egy hetvenezer tonnás hajón rendeznek. A hajó lement egészen Jamaicáig, és Veronika sok szerencsés egybeesésnek köszönhetően luxuskörülmények között, saját lakosztályban töltött négy napot.

Úgy véli, a gyönyörű tájak mellett az emberek, az új barátságok, ismeretségek adják az igazi élményt.

– Előző állomásunkon, a Palmerston-szigeten csupán ötvenhatan laknak. Nincs bolt, sem kocsma, még utcák sem. A pénznek nincs értéke, két-három havonta megy csak arra hajó, ekkor kapnak a külvilágtól ellátmányt. Lenyűgöző volt látni, hogy így is lehet élni.

Legnagyobb álmát teljesen egyedül fogja megvalósítani. Veronika ugyanis az Antarktiszon készül elsíelni a Déli-sarkra.

– Azért vágyom oda, mert az az utolsó ember által nem érintett pontja a földnek. Mielőtt eljöttem hajó­stoppolni, nagyon sokat jártam az északi sarkkörön túl. Nekem a hideg szépség tetszik: drámaibb és vadabb. Amikor elindultam a mostani utamra, már tudtam, hogy az Antarktisz a végső cél.

Amint a Karib-tengerre ért, Veronika elkezdte a szponzorok keresését. Egy ilyen projekt nem két fillér, és az egy éven át tartó felkészülés is költséges. A nyolcvanötezer font felét a szponzorok állják, a másik részét kérésükre közösségi gyűjtésből kell összeszednie.

 

 – Amikor nekivágtam a hajóstoppolásnak, azt vettem észre, hogy nagyon sokan kifogást és ürügyet keresnek arra, miért ne valósítsanak meg valamit. A Járatlan utak fesztiválon például videócseten tartottam előadást. Megkértem az egyik ismerősömet, hogy menjen ki, és nézze meg élőben a résztvevők reakcióját. Utána elmondta, hogy minden szép és jó volt, egészen addig, amíg meg nem említettem, hogy gyerekkoromban vitorláson nőttem fel. Akkor páran felhördültek: „Ja, hát így könnyű!”

Veronika vágya, hogy változtasson ezen a hozzáálláson.

– Szeretném meggyőzni az embereket, hogy ne kérdőjelezzék meg magukban, amit lehetetlennek gondolnak – magyarázza. – Pszichológusként ez a társadalmi ügy áll hozzám a legközelebb. Ezért is szeretnék elsíelni a Déli-sarkig. Nemcsak kedvtelésből teszem, hanem egy cél érdekében. Bizonyítani akarok a társadalomnak. Ezért támogatnak a szponzorok, és erre kérem a közösségi támogatást is.

Veronika azt mondja, az itthoni élete egyelőre nem hiányzik neki, szereti a mostanit. A kényelmetlenségeket már megszokta, nem zavarja. Egyedül a pénztelenséghez volt nehéz alkalmazkodnia, ahhoz, hogy el kell gondolkodnia, futja-e egy pohár kólára. És persze ahhoz, hogy kevés a metálzene és nincs Túró Rudi.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 15.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »