Ausztria? Az mi? És mivégre?

Ausztria? Az mi? És mivégre?

Az osztrákok szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni Habsburg örökségükkel. Márpedig anélkül kik és mik ők? Az a maradék, melynek egyetlen vágya az volt, hogy csatlakozhasson Németországhoz, amit megelégedésükre és megkönnyebbülésükre az 1938-as Anschluss-szal el is értek? A második világháború után újra önállóvá kellett válniuk, amit az osztrák államszerződés óta megtapasztalt egyre nagyobb jólétben egészen kellemesnek találnak.

Összetartani a széttartó nemzeti aspirációkat, s egyidejűleg biztosítani a polgárosodás kereteit pedig igazán nagy politikai teljesítmény – különösen akkor, ha a XX. század tapasztalata alapján pontosan tudhatjuk, hogy mit jelent a nacionalizmus és a társadalmi feszültségek feszítő ereje.

Gerő András

Ezek a kérdések fogalmazódtak meg bennem, azt követően, hogy tanulmányi kirándulás keretében munkatársaimmal együtt megtekintettünk két kiállítást, melyeket Ferenc József császár és király halálának századik évfordulójára rendeztek Bécs két reprezentatív helyszínén.

Az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság megbízásából tavaly nyárra készült el Új világ született című kiállításunk első része, mely a világháború katartikus világát idézi meg. A második részt, a Trónok harcát a háborús vezetőknek szenteljük, és megnyitását idén télre tervezzük. A harmadik, jövőre nyíló szakasz pedig arra az új világra fókuszál majd, ami a háború végén, illetve azt követően létrejött. Miután idén van Ferenc József halálának századik évfordulója, kézenfekvőnek tűnt, hogy megnézzük, mit és hogyan dolgoztak fel Bécsben közös uralkodónk emlékével kapcsolatban. Két kiállítást néztünk meg. Az egyiket„Ember és uralkodó” címmel Schönbrunnban, a másikat a Hofmobiliendepotban rendezték „Ünnepek és mindennapi élet” címszóval. A másik két centenáriumi kiállítást, melyeket a vadászatnak és pihenésnek (Schloss Niederweiden), illetve a méltóságnak és egyszerűségnek (Kaiserliche Wagenburg) szenteltek, elfogyott érdeklődésünk miatt kihagytuk, mert az első kettő minősíthetetlenül gyenge volt. Kivitelezésük a hatvanas évek magyar vidéki művelődési házainak technikai és esztétikai színvonalára hajazott, tartalmilag azonban messze alulmúlták azokat. Interaktivitásról, érintőképes kijelzőkről, zenei aláfestésről, vizuális effektekről az egykori császárvárosban nyilván nem hallottak még. A bútorokkal és egyéb tárgyakkal kapcsolatos kiállítást szemmel láthatóan a Tűzoltó utcai használtbútor-raktár ihlette, míg az egykori nyári palota pompázatos termeiben berendezett főkiállítás alapeleme és egyben fő vizuális attrakciója a szürkére festett gipszkarton fal volt, amellyel leszűkítették és a láthatatlanságig lesötétítették a teret. Az uralkodót légüres térben láttatták, sem korára, sem környezetére, sem kudarcaira, sem eredményeire nem tértek ki. Vagyis, hiányzott a narratíva – nyilván gondolkodni kellett volna rajta, és azt túl macerásnak ítélték. Nyugati, polkorrekt nyelven ezt „objektivitásnak” hívják. Az eredmény kusza, értékelhetetlen, unalmas tárgy- és iratorgia lett, ami a rendezők utálkozásán kívül másról nem szólt. Az csak természetes, hogy a magyar szavakat, helységneveket nem tudták helyesen leírni, mint ahogy az is, hogy bár a 68 éven át uralkodó I. Ferenc József birodalmában számos nemzetiség élt, melyek tartozzanak bármelyik utódállamhoz is – Ausztriát kivéve persze –, mindennapjaik részeként tekintenek uralkodásának lenyomataira, Ljubjanától Zágrábig, Szarajevótól Pozsonyig, Budapesttől Hódmezővásárhelyig. Ez a körülmény említést sem érdemelt. Pedig az osztrákok azóta is abból élnek, amit ennek az időszaknak a kulturális és építészeti pezsgése eredményezett – mert lássuk be, azóta felmutatott teljesítményük egyetlen turista odacsalogatására sem lenne elegendő.

I. Ferenc József magyar király volt – magyar uralkodó, aki velünk érzett, velünk (a mi törvényeink és a mi alkotmányos jogaink szerint) gondolkozott, megértett és megbecsült bennünket, oly mértékben, a minőre előtte nincs példa a Habsburg-uralkodók történetében.
Budapesti Hírlap, 1916, november 23.

Az osztrákok szemmel láthatólag nem tudnak mit kezdeni Habsburg örökségükkel. Márpedig anélkül kik és mik ők? Az a maradék, melynek egyetlen vágya az volt, hogy csatlakozhasson Németországhoz, amit megelégedésükre és megkönnyebbülésükre az 1938-as Anschluss-szal el is értek? A második világháború után újra önállóvá kellett válniuk, amit az osztrák államszerződés óta megtapasztalt egyre nagyobb jólétben egészen kellemesnek találnak. Főleg, mert a Nyugat keleti szélére kerülve profitálhattak az ebből fakadó közvetítő szerepükből. Bécs a nemzetközi információkereskedelem központjává vált, itt adtak maguknak találkát mindazok, akik a keleti tömb iránt érdeklődtek, vele kereskedtek, róla jelentettek. Ebből a határszerepből fakadhatott az a kivételezettség, ami miatt az osztrákok Hitler első áldozataiként pózolhattak, elkerülve ezzel a szembenézést a Harmadik Birodalomban betöltött szerepvállalásukkal, aránytalanul magas jelenlétükkel a Gestapo, és a koncentrációs táborok személyi állományában, illetve a zsidóirtásban való részvételükkel. Jellemző, hogy Bruno Kreisky kancellár idején az osztrák kormány több tagja is egykori náci párttag volt. A túlszolgáló nácik jelenléte csak mostanában lett kínos a legkülönbözőbb osztrák állami intézmények számára, amikor az összes esetlegesen érintett rég elhalálozott már. Azzal sem néztek szembe, milyen szerepet játszottak a kommunista pénzek tisztára mosásában és eltüntetésében a Szovjetunió fennállása alatt, illetve bukása után. Mindez nem lenne annyira irritáló, ha az utóbbi években nem fertőzte volna meg a bécsi balos értelmiséget is az a moralizáló, kioktató attitűd, ami német testvéreikre mindig is olyan jellemző volt. Évek óta járnak hozzánk az „orbáni diktatúra” ellen uszítani azok, akiknek a Kádár-rendszerrel szemben soha egyetlen kritikus szavuk sem volt. Ahogy a posztkomcsikat is halálra ajnározták, még akkor is, amikor pont tíz évvel ezelőtt, szemkilövetések, csoportos letartóztatások, utcai rendőri brutalitások példátlan tömege történt nálunk. Ma azonban felkelésre bujtogatnak minket, ide küldik korrupt színházi embereiket, hogy leckéztetni próbáljanak bennünket. Mindezt abból az előfeltételezésből kiindulva, hogy nekünk nincs és ne is legyen jogunk a saját ügyeinket igazgatni. Különösen pikáns, amikor a korrupció miatt háborognak, mintha nem tudnák, hogy abban minden igyekezetünk ellenére sem tudtunk az ausztriai magaslatoknak még csak a közelébe sem érni. A magyar korrupció hátterét ugyanis a nyugati cégek adják, az Alstom, a Strabag, a Siemens, a Gripen, a VCP Finanz Holding Kft, melyek mindegyike osztrák, vagy osztrák közvetítéssel köti nálunk az üzleteket. Nyilván az ottani szokásoknak és bevett módszereknek megfelelően.

Nincs benne túlzás, ha azt mondjuk, hogy nekünk, Magyarországnak Mátyás óta nem volt nemzetibb királyunk, mint Ferenc József.

Ignotus, Nyugat, 1916. november.

Ausztria és Bécs egykor elegánsnak és nagyviláginak tűnt. Mára jellegtelenné és barátságtalanná vált. És már enni sem lehet olyan jókat, mint egykor. A kapucinus kriptában, a Habsburg uralkodók temetkezési helyén nem volt egyetlen olyan virágcsokor vagy koszorú, amit osztrákok tettek volna a sírokra. Mária Terézia és Ferenc József, Erzsébet királyné és Habsburg Ottó sírjainál piros-fehér-zöld szalagos koszorúk, csokrok voltak, ahogy boldog IV. Károly szobránál is. Ugyan mindegyikükkel voltak vitáink, konfliktusaink, de mi magyarok, nagy uralkodónkat tiszteljük Mária Teréziában, aki 40 évig ült a császári trónon, és akinek nem egy törvénye máig érvényben van – ahogy Ferenc Józsefben is, aki 48 évig volt magyar király. Mindez nem jelenti azt, hogy elfelejtettük volna 1848-at, főleg nem bocsájtjuk meg a Haynau-féle vérengzéseket: a több mint 120 kivégzettet, az 1200 börtönre ítéltet, a mintegy 40-50 000 kényszersorozással büntetett magyar honvédet, és azokat az ezreket, akik emigrációba kényszerültek. De értékeljük azt a szolgálatot, amit királyunk évtizedeken keresztül a haza oltárára letett. Ottót magyarnak tekintettük, és hogy ezt ő is így érezte, bizonyítja, hogy szívét Pannonhalmán temettette el.

Mit jelent mindez? Azt, hogy a magyarok több mint ezer éves történelmük szerves részeként viszonyulnak a 400 éves Habsburg uralomhoz. Múltunk egy olyan fejezeteként, melynek előnyeit és hátrányait is számba véve, örökségük folytatható részére fókuszálunk. Az osztrákok ezzel szemben úgy csinálnak, mintha a Habsburgok és ők két külön dolog lennének, illetve mindent – különösen az 1918 előtti időket –, érdemes letagadniuk, hiszen az utána következőkkel sem vállalnak semmi közösséget. Kivéve persze mindazt, amiből pénzt lehet csinálni. Mert azt dübörögtetik. Mozart igen, Hitler nem. Persze ők is tudják, hogy minden, ami értékes és látványos, amiért érdemes Bécsbe jönni, az Ferenc József uralkodásának a lenyomata, kulturális produktuma. A császárváros építészete, Klimt, Freud, Schiele, Kokoschka, Strauss, Musil, Zweig, stb.

Ausztriát derék, katolikus, konzervatív gondolkodású, dolgos emberek lakják. A fejükön azonban ott ül az a bécsi ’68-as „haladó”, de leginkább németimádó elit, mely megvet mindent, ami nekik szent, ami fontos, és amire joggal lehetnének büszkék. Az ő hangjuk nem hallatszik, érdekeik nem számítanak. Azok a kisvállalkozások, amelyek mindig is az osztrák gazdaság gerincét képezték, azon alapultak, hogy az osztrák emberek szorgalmasak, tudnak és akarnak is dolgozni. Amikor az osztrák és magyar emberek szolidaritására volt szükség, nem csalódtunk egymásban. Bizonyítja ezt 1956, amikor nyugati szomszédunk megnyitotta a magyar menekültek előtt a szívét, és ahogy tudott segített rajtuk. Ahogy a Waldheim-ügy kapcsán folyó osztrákellenes uszítás idején is Orbán Viktor volt az, aki elsőkét fogadta hivatalos látogatáson a Nyugat által páriának tekintett Schüssel kancellárt. Mi magyarok nem vettünk részt abban az Ausztria elleni folyó mocskolódási hadjáratban, aminek az élén ott sorakoztak az Unió aktuális bürokratái. Érdekes módon, kommunista pártokkal koalíciót kötni, volt kommunistákat, trockistákat uniós országok, illetve az Unió vezetőinek választani, nem hogy nem ciki, de egyenesen ajánlott is, ha valaki a nyugati szalonokba szeretne felvételt nyerni. De demokratikus választásokon elnyerni a választópolgárok támogatását azoknak, akiket a „fejlettek” arra érdemtelennek tartanak, az tényleg gáz, sőt tűrhetetlen is.

Ausztria ezek szerint egy új, alig hatvanéves ország. Ami előtte arrafelé történt, az egy másik országban esett meg, amihez nekik semmi közük. Abból a tradícióból nekik semmire nincs szükségük. Nekik elég a vörös Bécs, és a szocdem, illetve komcsi múlt – na és a ’68-asok kulturális nyomulása identitásképző örökségnek. Ezért van, hogy szárnyas kapunak látják a kerítést és még az is lehet, hogy titokban abban reménykednek, hogy valahogy mégiscsak újra összeolvadhatnak a németekkel, hogy megszabadítsák őket végre attól a maradék felelősségüktől is, ami még van.

Schmidt Mária

történész


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »