„Átkozott Trianon” – 2017

„Átkozott Trianon” – 2017

Nem jól éljük meg a magyarságunkat. Minket mindig valamelyik „jól kiválasztott” szövetségesünk a sárba tapos, parancsokat osztogat, feldarabolja az országot, majd sorsunkra hagy, később újból szövetségesként, ismét eltaposni vágyik bennünket… Ha pedig nincs, vagy csak kevés külső ellenségünk van, akkor bőven el vagyunk látva egy olyan primitív társadalmi réteggel, amely egész történelmünk során az árulás, a békétlenség és a gyűlölet specialistái voltak. Hol így, hol úgy nevezték őket az évszázadok során, de mindig volt belőlük cca. kétmillió. Ezek irigyek, kétszínűek, kapzsik és saját magyar nemzetüket undorodva szemlélők voltak. Ma is azok. Mert ma is vannak épp elegen ahhoz, hogy nemzeti ünnepeinket kigúnyolják, megzavarják, nemzeti gyászunkat örömmel, tenyerüket dörzsölgetve figyeljék, s idegen hatalmaknak igyekezzenek kiszolgáltatni mindent, ami magyar, keresztény, évezredes érték… mindent, ami a nemzeté!

Nem jól éljük meg, és nem jól értelmezzük a magyarságunkat. Mert állandóan és kényszeresen azt érezzük, hogy valakiknek meg kell felelnünk, valakiknek az elvárásait be kell teljesítenünk, valakiket ki kell szolgálnunk, s önmagunkért semmit nem teszünk, mert úgy érezzük, hogy akkor másokat sértünk. És ez egy beteges nemzeti tulajdonsággá vált. Félelemből? Rossz beidegződésből? Meghasonlottságból? Ki tudja… de nem merünk az asztalra csapni, nem merjük saját törvényeinket alkalmazni saját ellenségeinkkel szemben, nem merjük vagy csak éppen szőrmentén merjük a nemzeti érdekek szolgálatát megkövetelni mind önmagunktól, mind azoktól, akik ellenünk vannak, akik belülről szaggatják a nemzet lelkét…

Nem jól éljük meg a magyarságunkat, hiszen nekünk önbizalommal, büszkén, tiszteletet követelve és keresztényként kellene élnünk, rendet tartva az országban, és önfegyelmet mutatva, de kellő határozottságot is, ha nemzetünkről, annak érdekeiről van szó. És ez így megy évszázadok óta. Kiszolgáltatottan, megalázottan, megrabolva, országunkat szétszakítva élünk, és mindig ragaszkodunk valamihez, ami rossz, ami öl, de mindig találunk egy-egy ostoba érvet és indokot, hogy ne léphessünk tovább, ne javítsunk a sorsunkon. Ma is így van ez, noha ma, legalább az akarat megvan az ország vezetőiben, hogy a fentieken változtasson. Ám, ma sem megy minden úgy, ahogyan kellene, mert ma is van érv és indok, ma is van félelem és ma is van olyan szövetségesünk, hogy ellenségre már nincs is szükség… A régi elv és igazság ismét köddé válik, pedig ma sem lehet két lovat egy fenékkel megülni…

Trianon emléknapja van. Lassan 100 éve, hogy a nagyhatalmak és a szabadkőművesség Európa egyetlen keresztény birodalmát, a magyar birodalmat szétszaggatta. S persze ez sem volt magyar politikai (csapnivaló politikai) részvétel nélkül, hiszen 1848-ban elkezdődött a magyar felsőbbrendűségi érzésben bővelkedő politika miatt az a folyamat, amely elvezetett az 1920-as gyalázatos diktátumhoz. Hazudozások és megtévesztések, árulások és félelem, határozatlanság és az úri becsületszó ostoba alkalmazása vezette nemzetünket oda, hogy ma ugyan egy országban, de idegen főhatalmak ilyen-olyan uralma alatt kell élnünk.

Igen, mindezt megállapítani könnyű, de az okokat… az okot megkeresni, kimondani már sokkal nehezebb – gondolnánk. Pedig az is végtelenül egyszerű. Egyszerű, csak éppen ma már sokak számára nem is érthető, noha csak olyan megoldás van ma már Trianonra, amely ebben az okban gyökerezik, ezen ok megszüntetésével lehet újrakezdeni és építkezni. S ezen ok megsemmisítésével lehet és kell a magyarságnak újra – mint az ma már körvonalazódik is – erkölcsi, politikai és gazdasági vezető európai hatalommá válni. Nem a múlton kell meditálni, mert a múlt keservei nélkül is van éppen elég keservünk. Nem Csíksomlyón kell elmebeteg civil “királyi” elképzeléseket meghirdetni, s nem kell üvöltözni a „vesszen Trianon”-t mise alatt, a pünkösdi fogadalmi búcsún. Mert ezek a megnyilvánulások sehova sem vezetnek.

Sokkal komolyabb feladatunk van, ha azt akarjuk, hogy ebből a mára végleg elveszni látszó Európából valami átmenthető legyen a jövő számára. Sokkal komolyabb feladatunk van annál, mint mindenkit, aki él és mozog körülöttünk, szidjunk és mocskoljunk. Ma ismét mi magyarok lettünk a felelősek azért, hogy ez az Istentől kapott Kárpát-haza, a maga minden lakójával biztonságban, egyetértésben és szeretetben éljen. Mi vagyunk a zászlóvivői Mária országa egységének, amely nem biztos, hogy a határok megváltoztatásával jön létre ismét. Inkább a hitben, a kereszténységben való emberi egység fogja ezt a csodálatos örökséget újrateremteni. Mert mi vagyunk a felelősek ma a Kárpát-medencéért akkor is, ha ez hivatalosan és határmozgatások nélkül történik is.

Természetesen kell azonban ehhez megélnünk a magyarságunkat. Nem kell bizonygatnunk semmit. Nem kell más itt élő népeket és nemzeteket többre – de kevesebbre sem – becsülni önmagunknál. Nem kell állandóan másokra figyelnünk, mert Hunyadi Mátyás óta megérdemeljük, hogy végre ismét magunkra, hazánkra, nemzetünkre koncentráljunk úgy, hogy az minden velünk élőnek jó és emberi legyen. Természetes kell, hogy legyen a kereszténységünk is. Természetellenessé kell tenni ismét azt, ha egy anya megöli a magzatát. A léleknek, az erkölcsnek kell megújulnia, felépülnie ahhoz, hogy hazát és országot építsünk, példát mutatva a hazánkban garázdálkodó idegen főhatalmaknak, és nemzeteiknek is. Mert Mária országa nem a határok szerint az Övé. Az ország az Övé, amelyben nincsenek határok, s minden nemzetnek megvan a helye. A földrajzi egységet, a lelki egységet, a természet szabta természetességet nem lehet politikai határokkal elválasztani, de lehetne békében és szeretetben élni. S ennek, mint tuljadonos, mi magyarok vagyunk a felelőse. Persze ehhez megfelelő intelligencia, műveltség és hit szükséges. Mert hit nélkül, Istennel való kapcsolat nélkül, látjuk mivé vált Európa.

A Kárpát-hazában azonban ott pislákol a lángocska, a hit lángocskája, hiszen keresztény egység volt itt mindaddig, amíg a liberalizmus előhírnökei el nem kezdték rombolásukat az 1700-as évek végén. S ahol kis lángocska ég, ott sok-sok gyertyát lehet gyújtani, fényt és világosságot lehet teremteni. Hihetetlen munkával és hihetetlen energiákkal, de nem lehetetlen a béke megteremtése.

Még mindig hitetlenkedve állunk Európa romlása láttán. Annak az Európának a teljes megsemmisülését éljük, amely elindította a liberalizmus mételyét, amely megcsonkította hazánkat, amely a szabadsága ellenére – vagy tán pont amiatt – előbb elvesztette, elhagyta a jólét és a kollektív és kötelező önmarcangolás miatt a hitét, mint a kommunista diktatúrában élő nemzetek. Európát látjuk megsemmisülni és nekünk ebből tanulnunk kell. Hiszen Európa önmagát pusztítja, amikor gyilkosait saját nemzetivel szemben részesíti előnyökben a liberális, istentelen öngyilkosság eszmerendszere alapján és okán.

Trianon fáj. Ám, Trianon fájdalma nem fájdalom kell, hogy legyen ma, hanem feladat. És nem csupán saját nemzetünk és hazánk iránti kötelező feladat, hanem hitünk és kereszténységünk okán, az itt élő és minket nem egyszer bántó nemzetekért való felelősség is a miénk. Mert Mária országa határokkal vagy határok nélkül a miénk. S bár a közigazgatás másoké is, a lélek, az erkölcs és a hit felvirágoztatása, a példamutatás és a túlélés küzdelme jórészt a miénk, mert, ahogy István Úr Máriára bízta a nemzetet, úgy Mária is elvárja a nemzettől a történelemtől és a határoktól független felelősségvállalást, a hitet, s azt, hogy a keresztény értékekről ne csak beszéljünk, hanem mindennapjainkat is ezzel átitatva éljük meg. „A kereszténység és a magyarság egy. Ha elszakítjuk, az olyan, mint amikor a lélek elhagyja a testet: az a halál” – idézem újra néhai nagyméltóságú Jakab Antal erdélyi püspököt.

És valóban, de nem csak a magyarságra értendő… Európára tekintve, a bizonyítékot látjuk. Trianon emléknapján tehát ne a sérelmeinkre, az országvesztésre, hanem a feladatokra összpontosítsunk, s ne a politikai és egyéb sérelmeket vagdossuk egymásnak a Kárpát-medencében, hanem Istenben, a kereszténységben igyekezzünk békévé oldani az elmúlt száz év tragédiáit. Nehéz lesz ezt megértetni a főhatalmakkal, de nem lehetetlen!

Az igazi Trianon viszont, nem a Kis-Trianon palotában történt, hanem a kommunista diktatúra idején, amikor hitevesztetté, és nyolcmillió magyar magzat gyilkosává váltunk. S ezt a mi igazi Trianonunkat csak Isten tudja megbocsájtani, ha kérjük. S milyen jó volna, ha nem az élet, az újabb tragédiák hajtanák meg a térdünket és a derekunkat Isten előtt, hanem magunk ismernénk fel az egyetlen lehetőséget, amely a megmaradást a fejlődést biztosítja. A hit erejét és legyőzhetetlenségét… Mária országában, Szent László király emlékévében. Mert ha mi erkölcsökben, hazaszeretetben és hitben növekedünk, ellenségeink ugyanazon mértékben sorvadnak el…

Stoffán György

The post „Átkozott Trianon” – 2017 appeared first on PolgárPortál.


Forrás:polgarportal.hu
Tovább a cikkre »