Átéljük a csodát

Átéljük a csodát

Sokszor szoktuk mondani, ha valami váratlanul jól sikerül, hogy csodák márpedig vannak. Holott az esetek többségében szó sincs csodáról, hanem a befektetett munka, az ügyre fordított rengeteg energia válik eredménnyé: kihozza belőlünk azt, ami valahol mélyen bennünk szunnyadt. És persze általában kell egy hatalmas impulzus, amely mindezt felszínre emeli.

Valahogy így van ezzel a magyar labdarúgó-válogatott is, amelyik többszörösen képes volt az Európa-bajnokságon csodát tenni. Az egyik, talán legfontosabb ezek közül: nemcsak hogy kijutott 44 év után egy kontinensviadalra, hanem ott veretlenül, bravúrt bravúrra halmozva csoportelsőként lépett tovább a nyolcaddöntőbe. Ötven év után sikerült ezt ismét megtennünk, illetve az 1962-es chilei világbajnokságon zártunk utoljára veretlenül egy csoportkörben. A másik csoda, amit ennek a csapatnak köszönhetünk, hogy annyi balszerencse közt, oly sok viszály után ez a nép itt, a Kárpát-medencében újra sikeresnek érezheti magát: pár károgó varjún kívül immár képes együtt ünnepelni a fiatal az időssel, a fradista az újpestivel, a baloldali a jobboldalival.

Bármilyen furcsa, de a labdarúgás megtette azt, amire egyik párt sem képes: eggyé kovácsolta a nemzetet. Ezekben a napokban ismét felemelt fejjel jár itthon mindenki, és a mosolygó, a problémákról kis időre megfeledkező emberek végre nem az árkok mélyítésével, a másik fél eltiprásával vannak elfoglalva. Mert végre van minek örülni, még akkor is, ha mindenki tudja, hogy az álmok egyszer véget érnek. Ám addig önfeledten átadhatjuk magunkat annak a tudatnak, hogy ismét kedvezően beszél rólunk a világ. A meccseken fantasztikusan szurkoló 15-20 ezer magyarról, drukkereink városokat ámulatba ejtő, ezúttal jó értelemben vett vonulásairól, Király Gábor mackóalsójáról vagy éppen a 37 éves Gera Zoltánról, akinek a teljesítményéről egy bizonyos Thierry Henry a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a BBC-nek.

Értik, ugye, kedves olvasók? Geráról, Királyról, Dzsudzsákról és a többiekről beszélnek, nem pedig Cristiano Ronaldóról, Zlatan Ibrahimovicról vagy a többi világsztárról.

Azt mindig is lehetett tudni, hogy a labdarúgás több, mint sport, ám az egyáltalán nem volt várható, hogy a válogatott sikerei után megáll az élet az ország számos pontján, ünnepel a tömeg – hangsúlyozom: ünnepel, nem tör-zúz –, míg a helyszíneket biztosító rendőrök számára az a legfontosabb kérdés, hogy kivel játszunk a nyolcaddöntőben. Nem pedig az, hogy a sün miként oszlassa fel a Himnuszt éneklő, a forgalmat megbénító tízezreket.

Átéljük a csodát. Ugyanúgy, ahogy azok az idős nénik, akik most arról beszélgetnek, miközben az unokájukra vigyáznak a nyári szünet első heteiben, hogy vajon a Fiola felépül-e, illetve az a kis helyes kölyök, az az Ádám miként tud ilyen öreg rókákat megszégyenítő módon futballozni. A hangulatot mi sem jellemzi jobban, mint a jellegzetes magyar humor megjelenése, amely ezúttal végre-valahára nem a sajátjainkon köszörüli a nyelvét. Így kap új értelmet a belgák elleni nyolcaddöntő előtt a kormány népszavazásra buzdító plakátja: „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék: ti következtek!”

Vagy ott van az a sportriporter, aki verset írt a portugáloknak két fantasztikus gólt lövő Dzsudzsákról, József Attila ismert költeményét, az Altatót hangolva át Ébresztőre. Hajdú B. István rímei tökéletesen mutatják a mai közhangulatot, sorai most egy darabig népszerűbbek lesznek, mint az eredeti vers.

És már alig várjuk, hogy vasárnap este Toulouse-ban és itthon, Magyarországon ismét megszólaljon a többmilliós kórus tolmácsolásában a Soho Party örökzöldje: „az éjjel soha nem érhet véget, varázsolj nekünk valami szépet…” Ők varázsolnak, mi pedig átéljük a csodát.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 24.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »