Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz

Arról nem volt szó, hogy az élet ilyen lesz

Amikor elkezdtem csinálni ezt a személyre szabott alrovatot vagy mit – immár hét hónapja, őrület, hogy hogy rohan az idő –, akkor azt gondoltam, sőt ígértem is, hogy sok minden lesz itt. Egyáltalán nem csupán politika. Akkor sem, ha összességében az érdekli a legjobban az embereket, azokat, akiknek még van kedvük és késztetésük újságot olvasni. Ezt természetesen nem az ujjamból szoptam, ez mérhető. Az újságíró habonyozik egy egészségeset, visszakézből, és tódul a kattintás.

Úgy terveztem tehát eredetileg, hogy lesz sok kultúra is, színház, film, könyv, hasonlók – illetve olyan szórakoztatóipari termékek még, mint a jégkorong és a futball –, mert az élet színesebb, mint amilyennek a televíziókban vagy a címoldalakon látszik. Ebből annyi valósult meg összesen, hogy megénekeltem néhányszor Pintér Bélát és vidékét, írtam egy szépet Gion Nándorról, és ezenfelül különböző globális tömegrendezvények idején ment némi hokizás és focizás. Illetve beesett ráadásnak a borközépezés, az is csak azért, mert a Magazin szerkesztői rámenősek és kitartóak.

Noha az sem igaz, hogy nem olvastam ebben a bő fél évben. Moziba mondjuk nem annyira jártam – említettem már szőrmentén: majd beleőrülök, hogy a modern technika vívmányainak köszönhetően facebookozik a közönség a sötétben –, de könyvet fogyasztottam. Csak úgy alakult, hogy olyat nem, ami katartikus hatást gyakorolt volna rám. Gyakran vélem, hogy jó-jó, tisztességesen van megírva a mű, de valami hibádzik.

Nem elég pontos. Nem elég mély. Nem elég szertelen.

Van úgy is, hogy túl jól van összerakva némelyik. Csodásan ír az író, sűrű és gazdag a szöveg, tele értelemmel és érzelemmel, de a kelleténél korábban lesz egyértelmű, hogy a történet nem történet, hanem puzzle. A végén a kirakó minden egyes eleme olyan hajszálpontosan kerül a helyére, mint a pinty. Khaled Hosseinivel jártam így többek közt, hiába lettem hatalmas híve az És a hegyek visszhangozzák alkalmából, az Ezeregy tündöklő napot már félbehagytam.

Máskor az zavar, hogy szétesik a szöveg. Nekem történetekre van szükségem, nem pőre nyelvi leleményre, ha szabad ilyen póriasan fogalmaznom.

Van harmadik eset is. Amikor az író lenyűgözően okos, a stílusában is van lendület, ám menet közben rájövök, hogy az agresszivitása tulajdonképpen provokáció. Michel Houellebecq, Bartis Attila, hagyjatok békén, köszönöm.

A hosszadalmas bevezető után ideje rátérnem a tárgyra. A napokban megváltozott valami valamitől. Szinte véletlenül. Vagyis véletlenek nincsenek, irodalommal való ellátottságomnak könyvtáros feleségem a felelőse, ő tehet mindenről. Aki tehát ráérzett ezúttal. Először Jennifer Niven Veled minden hely ragyogója volt jó – Üvegbura és Zabhegyező 2 in 1, sok hasonló íródik korunkban –, majd Brynjulf Jung Tjønn A világ legszebb mosolyája még jobb. Aztán a hét végén egy levegővel végigrohantam Rachel Ward Nem enged a mélységjén, utána jöhetett habnak a tortára Fredrik Backman Az ember, akit Ovénak hívnakja.

Amikor ezt is felhabzsoltam tényleg hirtelen, akkor már tudtam, hogy végre lesz itt könyv is. Mert ez minden túlzás nélkül nagyszerű könyv. Olyan, hogy csak szeretni és dicsérni lehet, minden szempontból. Valamit tudnak ezek a skandinávok.

Mást ne mondjak, állítólag csak Svédországban 600 ezer példányban ment el Ove, miközben szerintem nincs benne semmi lektűrösség vagy minőségi engedmény. Annyi, hogy olvastatja magát, egyszerű, frappáns és szórakoztató mondatainak, bekezdéseinek, fejezeteinek és struktúrájának hála, és szép a története, meg szerethető figurák tesznek-vesznek a lapjain. Plusz sokat lehet nevetni és kicsit szomorkodni is.

Olyan, mint Erlend Loe. Vagy mintha Jonas Jonasson – gondolom, ismerik, ő írta A százéves ember, aki kimászott az ablakon és eltűntet – még sokkal jobb lenne annál, amennyire amúgy nem rossz.

Az Ove arról szól, hogy az emberek nagymértékben különböznek egymástól, rendkívül sokfélék, ám általában jók, és a sokféleségüknek meg a különbözőségüknek nem feltétlenül kell megakadályoznia őket abban, hogy megértsék, elfogadják vagy kedveljék egymást. Nem kevés ez? Nem. Okosan és ügyesen kell elmesélni, és elég lesz. Illetve világos lesz, hogy nem számítanak a generációs és a kulturális különbségek sem, mert nem csupán szokások vagy paragrafusok vagyunk – hogy két távoli, de a könyvben fontos szerepet játszó dologgal hozakodjak elő –, hanem emberek, érzésekkel. Ha hiszik, ha nem, ez igaz.

Lettek kedvenc mondataim is. „Nincs annál rosszabb, mint ha valaki csak úgy hasraütés-szerűen lyukat fúr a mennyezetbe.” Valamint: „Mintha azzal pontot lehetne tenni egy vita végére, hogy ki ismer több nehéz szót.” Továbbá: „Ebben a házban nem tipegünk körbe, mint valami informatikus, és várjuk el, hogy a szánkba repüljön a sült galamb.”

Folytathatnám, de felesleges.

Az teljes véletlen, hogy éppen ezen a héten mutatták be a magyar mozikban a műből készült filmet. Amit valószínűleg meg fogok nézni. De csak később. Még egy darabig maradjon minden úgy, ahogyan elképzeltem.

Addig is: olvassanak mindennap!


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »