Árnyékpénz

Olyan ritkán nyújt segítő kezet a földnek az ég, mint amilyen kevésszer a társadalom tetőterekben élő csúcsa szokott jótékonyan bánni a szuterének népével. Azonban most pontosan ez történt, és ehhez csak annyi kellett, hogy elkészüljön a város legnagyobb lakóházának tetőfelújítása. Szép csendben ment végbe ez az építkezés, ha az egyik állvány össze nem dől véletlenül, akkor nem is vette volna észre senki, hogy már nem lóg le az utcára egy hatalmas műanyag ormány, amelyen odafentről nagy zajjal és kicsit kevesebb porral megérkezik közénk az építési hulladék, ide, le.

Mert így, hogy elkészültek az aranyifjaknak tartogatott luxusloftok, nemcsak az történt, hogy a cseréptetőnél is magasabbra szaladtak az ingatlanárak, hanem árnyék lett az utcában. Örült is ennek mindenki, de leginkább a szuterének népe lelkesedett: így nem kellett sefteléseiket, veszekedéseiket, minden- és egész napos kávézgatásaikat a tűző napon folytatniuk.

Akkor jöttek rá, hogy az árnyék valójában mekkora ajándék, amikor meglátták azoknak a járókelőknek az arcát, akik inkább a napszúrást kockáztatva, tenyerük élét szemellenzőnek használva, fájdalmas arccal átvonultak a hőségtől sújtott másik oldalra. Egyszer ugyanis az egyik felmerészkedő, kapatos szuterénlakó odavetette egy sétálónak, hogy: „Ez a mi területünk ám, ide nem lehet bejönni csak úgy.” A sétálgató pedig történetesen nem volt szegény ember. Zsebéből a legteljesebb nyugalommal egy köteg papírpénzt vett elő, és olyan arcot vágott közben, mint aki túl akar lenni egy nem várt, ám roppant kellemetlen feladaton. „Mennyi lesz?” – kérdezte grimasszal az arcán. Ettől a jelenettől aztán a szuterénlakók annyira megdöbbentek, hogy legerősebbnek tartott vezetőjük egy nevetségesen alacsony összeget mondott be az ismeretlen, ám dúsgazdag járókelőnek. Ezt a többi rebellis alkatú szuterénlakó később szóvá is tette, persze csak vezérük háta mögött.

Úgyhogy az árnyékos oldalnak azon nyomban lett hivatalos tarifája, árnyékpénze, ha úgy tetszik. A szuterének népe meg is látta a lehetőséget az üzletben. Mozgósításba kezdtek, és kivonultak a föld alól az utcára, hogy egy hevenyészett csatárlánccal védjék meg a hűvösen maradt járdát. A felújított tetejű ház két sarkára őrséget állítottak, és minden járókelőtől megkövetelték az árnyékpénzt. Sokan furcsa fintorral az arcukon fizettek is, aki pedig nem volt erre hajlandó, az durcásan, izzadva, homlokát törölgetve vonult végig az árnyék sötét vonala mellett. Őket mindig követte és szemmel tartotta egy-egy borozgató, pöfékelő szuterénlakó. Arra ügyeltek, nehogy valaki meggondolja magát, és beugorjon egy pillanatra a hűvösbe.

A jelenségre persze gyorsan felfigyeltek a napos oldalon is, és mi tagadás, ki is használták. Abban a pár órában ugyanis, amíg az árnyékból mindenki áttért a fényre, jelentősen megnőtt a napsütötte boltok, kávézók és cukrászdák forgalma. A sötét oldal üzletei pedig üresen maradtak. Örültek is a pult mögött álló alkalmazottak, hátukat az ajtófélfának támasztva bámészkodtak és cigarettáztak, még arra is sor került, amit soha az életben nem tudtak volna elképzelni: félelem és rettegés nélkül elbeszélgettek a szuterének népével. Ők pedig rájöttek, nem csak az enyhet adó hűvösből, de a tikkasztó hőségből is hasznot lehet húzni: átmentek az utca túloldalára, hogy védelmi pénzt kérjenek a napsütötte kirakatok mögött állóktól.

De hogy a fentiek igazából mekkora segítséget nyújtottak a lentieknek, az csak délben derült ki. Addigra ugyanis a nap úgy haladt tova a pályáján, hogy az árnyék és a fény helyet cserélt, úgyhogy kezdődött minden elölről.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 08. 11.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »