ARC-cal Mutyivegasz felé

ARC-cal Mutyivegasz felé

Vajon hol fér meg együtt Habony Árpád és a hóna alatt Mona Lisa? És egy kompozícióban Vlagyimir Putyin és Mészáros Lőrinc? És Soros György Joker-sminkkel? Természetesen az objektivitást totálisan mellőző ARC-kiállításon, ahol évről évre az az igazi kérdés, mennyire próbálják meg a középkori ember értelmi szintjén belesulykolni az egyszer egy ikonográfiát a Facebook-generációba.

Hiába a mémek meg az egyre elviselhetetlenebb fotócunami a Facebook-falon, az Instagramon, a könyökünkön kifelé, a plakát továbbra is elképesztően szuggesztív tud lenni. Elsősorban mert hatalmas méretén a vizuális ingerek felfokozódnak, s ha lehet, még intenzívebben ordít a szarkazmus, a finom, csipkelődő utalgatások pedig elismerést váltanak ki a nézőből.

Épp ezért érdekes mindig egy plakátkiállítás: mert ott bizsereg az emberben, hogy mi lenne, ha a világból, egy adott korból csak ezek az alkotások maradnának meg? Mit sugallnának a hétköznapokról? Ugyanezek a kérdések ott kergetőznek az évente megrendezett ARC-mustrával kapcsolatban. S mivel nem egy konzervatív bibliakör napközis alkotótáborának pop-art skicceit válogatják össze, ezért az egyszerű, a „Budapest lehúzva” táblát nem csak a repülőről megfigyelő nézőben olyan rettegett fétisek jelennek meg, hogy no, ha ARC, akkor mást se látunk, csak száz Orbán-újraértelmezést meg patás ördögöket. Ja, és jönnek a Habonyok, Matolcsyk, Mészárosok, Putyinok és a liberális pofonérték alapján szerveződő csodademokráciák sírásóinak unalomig erőltetett, sablonos és unalmas változatai, epigonjai.

Történetesen a tegnaptól látható 85 plakátból bőséggel akad ilyen, azaz eljönnek a megszokott patások, luciferek, ott figyel a közélet minden nagyon ismert, s épp ezért torkig ismételt kínos ügye, Nárcisztól a rezsicsökkentésig, mutyiország álomkatonáitól az Üzenjük Bruszlinak! felirattal tarkított, naná, hogy kék hátteres molinóig. Mona Lisa egy parlamenti állandó belépővel bíró, ám az Országgyűléssel semmilyen hivatalos munkaviszonyban nem álló Habony hóna alatt persze kemény kép, beleég a retinába, csak unalmas. Mert tudjuk, ez a velünk élő izmus, a csapból is ez folyik. Igaz, jogos reakció: ha nem jelenítjük meg, akkor meg sem próbálunk fellépni ellene, ám az ínyenc úgy van vele, ha túl sok Gucci-táskát lát egy halomban, akkor egy idő után az már nem lesz egyedi. Ahogy ligeti fából sem kellene túl sok kompozíciót kidomborítani, ugyanis kontraproduktív. Kivéve a Névtelen Kopasz bronza, az találó, ahogy az idei év témájára, a sugárveszélyre is ötletes nukleáris villanások születtek.

Az ARC fele tehát továbbra is szájbarágós. Önkéntelenül is a gótika-effektus süt róluk, amikor a középkorban az írni és olvasni nem tudókat úgy bombázta „tudással”, egyben nyűgözte le az egyház, hogy közben a képzettársítás, az elvonatkoztatás lehetősége a nullát súrolta.

Jó látni, hogy 2016-ban a közhangulat ugyanúgy kínosnak érzi a mutyit, a nepotizmust, az urambátyám megoldásokat, mint ahogy egy évtizede az új elit prominensei a Nokiás-dobozt. A jó plakát azonban nem frontálisan támad, s nem csinál egymással ölelkező lányokat a koronás címert tartó szárnyas angyalkákból, hanem üzen. Például úgy, ahogy Gábor Tamás Indiana tette azt egy medence rajtkövén hagyott Nirvana-kazettával, a zenekar Rape Me (Erőszakolj meg) című számával feliratozva. Nincs senki megnevezve, ám a közéletben jártasok sejtik, miről lehet szó. A többieknek pedig marad a gótika. Jobb esetben.

 


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »