Amoris laetitia – II. rész: A szeretet öröme

Amoris laetitia – II. rész: A szeretet öröme

Április 8-án a Szentszék Sajtótermében bemutatták Ferenc pápa Amoris laetitia (A szeretet öröme) kezdetű apostoli buzdítását, melynek ismertetésére Török Csaba teológust, az Esztergomi Hittudományi Főiskola oktatóját kértük fel. Elemzését több részben, naponta adjuk közre.

Ferenc pápa Amoris laetitia kezdetű szinódus utáni apostoli buzdítása igen terjedelmes dokumentum, ezért egyszeri, gyors feldolgozása lehetetlen. Sokan megelégednek azzal, hogy a legvitatottabb kérdéseket tartalmazó kiemelt mondatokon rágódjanak, ám ezzel pontosan az egyház szándékát tévesztik szem elől: a konkrét és külsődleges kérdések nem megválaszolhatók egy alsó tagozatos szintjére szabott kiskátéval, a helyes vízióhoz a teljes evangélium üzenet nagy összefüggésrendszerében kell gondolkodni.

A Katolikus Egyház Katekizmusában ott vannak a tételmondatok, most sokkal inkább azt kell szemügyre vennünk, hol van a szeretet forrása, hogyan tud növekedni, mit tudunk tenni kiteljesedéséért.

Ez mindennek az alfája és ómegája, ez tudja hordozni a házastársi szövetséget és hűséget, a gyermekvállalásra való nyitottságot és készséget, a család életét és folytonos megújulását. A dokumentum vége felé a pápa meg is jegyzi: hűségesnek kell lenni az evangéliumhoz, nem engedhetünk a relativizmusnak, ugyanakkor „napjainkban a bukások pasztorációjánál fontosabb a lelkipásztori erőfeszítés a házasságok megerősítésére” (307). Ennek alapja pedig csakis a szeretet örömének (újra)felfedezése lehet, amely nélkül még a legigazabb szó is üresen kong, csak „pengő érc és zengő cimbalom” (vö. 1Kor 13,1).

Ezért a jelen buzdítás nem arra íródott, hogy gyorsan átfussunk rajta, és sommás ítéleteket alkossunk mellette vagy ellene. „Az általános, elsietett olvasat” (7) semmi esetre sem felel meg a szöveg céljának. „Jobban lehet majd értékelni akár a családok, akár a családpasztorációban munkálkodók részéről, hogyha türelmesen mélyítik el, egyik részt a másik után, vagy ha minden konkrét élethelyzetben kikeresik belőle azt, amire szükségük van” (uo.).

Nem egy kommentátor megjegyzi, hogy ezt a dokumentumot a plébániai családcsoportokban, felnőttkatekéziseken, legjobb esetben a személyes reflexiót és a közösségi megosztást összekapcsoló módon kell feldolgoznunk. Nem tankönyv ez, nem is törvénygyűjtemény, hanem szó szerint exhortatio: fedezzük fel Isten szépséges üzenetét, és érzékenyen, bizalommal és nyitottsággal, hűséggel és kreativitással próbáljuk meg alkalmazni életünk adottságaira, arra a valóságra, amely itt és most körülölel bennünket. A stílus, a nyelvezet és a terjedelem mind-mind egy ilyen „felhasználói magatartás” irányába mutat.

A buzdítás másik szembeszökő jellemzője a szinódusi folyamat sajátosságainak tükröződése: „A [szinódusi] atyák felszólalásai, amelyeket szüntelen figyelemmel hallgattam, értékes poliédernek [sokszögtest] tűnt számomra, amelyet sok jogos aggodalom s őszinte és komoly kérdés alkotott” (4). A téma annyira eleven, összetett, hogy a vizsgálata során felmerülő szempontok sem hozhatók egy síkra, sokdimenziós téma ez, amihez egy hasonlóképpen sokrétegű dokumentum illik. Ezért járul a szövegben a szinódusi megfontolásokhoz még több olyan elem, amely irányt szabhat „az eszmélkedésnek, a párbeszédnek és a lelkipásztori gyakorlatnak, ugyanakkor bátorságot, ösztönzést és segítséget nyújt a családoknak elköteleződésük és nehézségeik terén” (uo.). Ezt az poliéderjelleget erősíti a pápa állásfoglalása, miszerint nem minden kérdést kell a tanítóhivatalnak központosított (és globalizált) módon megoldania, a helyi egyházaknak is megvan a maguk feladata, hogy meghatározott kérdésekre felelős válaszokat adjanak (vö. 3).

Ez a nyitottság az, amit még érdemes szem előtt tartanunk, mielőtt a szöveg elemzésébe kezdenénk. „A viták palettája, amelyekkel a tömegtájékoztatási eszközökben vagy a publikációkban, vagy éppenséggel az egyházi szolgálattevők körében találkozunk, a mindent megváltoztatás fékevesztett, kellő reflexiót vagy alapot nélkülöző vágyától egészen addig a magatartásig tart, amely úgy véli, mindent megoldhat általános útmutatásokkal vagy néhány teológiai megfontolásból levont túlzó következtetéssekkel” (2).

Lassú, elmélkedő olvasás, érzékeny elmélkedés és a Szentlélek fényébe helyezkedés – erre hív minket az Amoris laetitia.

A dokumentum ismertetését holnap folytatjuk.

Fotó: News.va

Török Csaba/Magyar Kurír


Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »