Ami Európát fenyegeti

Ami Európát fenyegeti

Jean-Claude Juncker (r) und Martin Schulz, Spitzenkandidaten f¸r das Amt des Kommissionspr‰sidenten der EU scherzen am 20.05.2014 in Hamburg in einem Fernsehstudio vor der Ausstrahlung der Sendung "Wahlarena" miteinander. Die Kandidaten treffen sich zu einem Fernsehduell vor der Europawahl am 25. Mai 2014. Foto: Axel Heimken/dpa +++(c) dpa - Bildfunk+++

Nem a populizmus, hanem Brüsszel hozzá ránk Armageddont

 

Egy nappal a mai Brexit-szavazás előtt a Népszava nevű napilap az „Orbáni populizmustól féltik Európát” címen tárta riadt olvasói elé talán hatmilliomodszor a világot rettegésben tartó igazi végveszélyt. A cikkben hitelesítésként ott szerepel a Financial Times, az AFP, a Deutsche Welle és a globális papagájkórus rólunk közismerten csak ellenőrzött tényeket író társai. Megspékelve persze olyan hazai hangokkal, mint például Boros Tamás, a „Political Solutions” (helyesen: Policy Solutions) nem „munkatársáé”, hanem stratégiai igazgatójáé, aki a német közszolgálati rádiónak mondta el, Orbán Viktor „hivatalos retorikája” arra irányul, „hogy ellenséget találjon a határokon kívül”.

Azon a feloldhatatlan ellentmondáson most ugorjunk át,  hogy a hazai balliberális tábor az elmúlt időkben szintén hatmilliószor emlékeztetett bennünket arra, hogy a tíz milliós „népességet” el sem érő populistán undorító Magyarország olyan kis vacak-kacat hely, hogy arra Washington és egyéb helyeken oda se pöknek.

A népszavás cikkben a „populista” szó természetesen többször előfordul, mint ahogyan az napi legalább egy tucat gyakorisággal jön elő húsz másodpercenkénti orrváladék-szívás társaságában a klubrádiós Szelestey Lajos által összeállított napi külföldi lapszemlében, amely „hű tükrünk”, mint annak – nyilván diktatórikus indulatú – összetörését a hétköznapi reggelenként 7:05 perckor kezdődő előadás szignójában hallhatjuk is.

Mára a „populista” szó és annak változatai olyannyira fontos szitokszóvá változtak a saját hazugságai göbbelsi gyakoriságot messze felülmúló ismétlésére beállt nemzetközi és hazai cselédsajtóban, hogy az előfordulási gyakoriságában, noha szinte hihetetlen, már kiszorította a korábban az előfordulási riogatási versenyben Guinness-rekordot tartó „gyűlölet” szót.

Hogy mi lesz a mai brit népszavazás eredménye, azt holnap reggel a manchesteri városházából tudja meg majd a világ. Érdekes, hogy – olvasható egy brit portál tegnapi cikkében – a brexitesek és a maradósak között ingadozó mérleg nyelvét az Egyesült Királyságban élő fekete, ázsiai és egyéb etnikumok szavazási hajlandósága billentheti az egyik vagy másik irányba, ugyanis míg a mélybritek (saját szóköltés) körében  nagyjából fej-fej mellett áll a két tábor aránya, addig e kisebbségek esetében 80 százalék van Nagy-Britannia  európai uniós tagságának fenntartása mellett. Míg 20 százalékuk szavazna annak elhagyására, és így minden attól függ, mekkora lesz a részvételi arány. (Hogy például a jamaikai Negril beach tájékáról a nekik távoli szigetországba bevándoroltak szívéhez miért van ilyen közel a mai Unió schumani ideája, és hogy ők tudják-e, az mennyiben különbözik a jamaikai jerky chicken ételspecialitástól, arról még nem készült felmérés.)

Egy biztos azonban. És most hadd idézzem Bakondi Györgyöt, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadóját, akit idézni a köztudomásúan magyarbarát („Ria, ria, Ausztria!”), Soros-imádó balliberálisok szerint olyan, mint az ötvenes években Rákosit. Tehát ezt mondta: „Brüsszelnek szakítania kell az eddigi politikájával.”

Nagyon is. Fundamentálisan. Szerkezetében, ideológiájában, de – legyen ez bármilyen furcsa – esztétikájában is. Ugyanis – mielőtt rátérnénk az előbbiekre – milliókat taszít az Európai Uniót képviselő olyan arcok, mint a percenként az európai értékeket sivító, a demokráciák fenséges ünnepének számító népszavazás elleni görcsökben fetrengő Jean-Claude Junckeré és Martin Schulzé, miközben e két visszataszító fellépésű figura tíz újjal tömködi zsebébe a havi harmincezer eurós gázsiját.

Az Európai Unió tagországaiban élők szemében messze nem a „populistákkal” van a baj. Ami mutatja, hogy e „populisták” sorra kerültek hajszálnyira a kormányzati szerephez, beleértve nyugati szomszédunkat, ahol az alkotmánybíróság július 6-ig dönt, hogy meg kell-e ismételni a választásokat a megválasztott zöld elnököt segítő választási csalások özöne miatt. És beleértve az Atlanti-óceán túlpartját, ahol egy esetleges trumpi győzelem a világnak végre egy országpusztító beavatkozásaival leálló szuperhatalmat hozhat eredményként.

Az Unióban száz és száz millióknak egyáltalában nem a „populizmussal” van bajuk, hanem az irdatlan méretű, bizarr módon éppen a fiatalokat érintő munkanélküliséggel, a jövő iránti reménytelenséggel, az EU-t magával és a mélybe, sőt végzetébe rángató Merkel kancellár Willkommens-kultúrájával, a teljesen felesleges, az élet minden területén az embereket gúzsba kötő,  a kontinens gazdaságát a globális versenyben fékező szabályozásokkal. És azzal van bajuk, hogy a Juncker-Schulz-Verhofstadt félék minél több hatalmat akarnak a brüsszeli központnak (mely „központosítási” aktustól a hazai bal- és neoliberálisok csak akkor vonyítanak, ha azt Budapesten egy jobboldali kormány teszi), folyamatosan lefaragva a nemzeti szuverenitást. Ahelyett, hogy, például migránsügyben, felismerték volna azt a  kézenfekvő és mind szélesebb körben osztott „made in Hungary” javaslatot, hogy a tragikus uniós impotencia helyett az EU külső határait kell megvédeni. Ha már Ban-ki Mún ENSZ főtitkár is migránsügyben csak az annak ellenállni akaró európai országokat bunkósbotozza , haszonelvűen  kifelejtve az olyan országokat is, mint hazáját, Dél-Koreát.

Miközben ezen brüsszeli rossz arcuk tulajdonosai gigantikus hazugságokat terjesztenek, nem utolsósorban azért, hogy az Európát háborúba sodró Oroszország-fóbiát Amerika ösztönzésére és nyomására  fokozzák, és saját háborús készülődéseiket igazolni igyekezzenek. Hogy az ezen igyekezetben elkövetett tettek és kimondott mondatok szemenszedett hazugságértékükön Mount Everest nagyságúak, arra jó példa Peter Hultqvist svéd hadügyminiszter (bocsánat: honvédelmi miniszter) keddi elismerése annak, hogy 2014-ben a stockholmi kormány hazudott akkor, amikor azt állította, orosz tengeralattjárók hatoltak be svéd vizekre. Merthogy, ismerte el most, a két tengeralattjáró egyike a sajátjuk, a másik pedig német volt.

És hogy a békés környezetvédőkként pózoló zöldarcúak miként támogatják a washingtoni neokon ultrák oroszellenes szankcióit és az Oroszország elleni, háborút gerjesztő akciókat, azt legutóbb vasárnap mutatták be Berlinben, miután rémületükre és az össznémet hivatalosság megdöbbenésére nem kisebb személy, mint Frank-Water Steinmeier német külügyminiszter követelte, hogy szűnjék meg a NATO-nak az orosz határok melletti hadgyakorlatos kardcsörtetése és – nem vicc! – „háborús üvöltözése”. Helyette pedig, követelte, működjenek együtt Moszkvával. Ami után a Magyarországot a migránsügyekben is folyamatosan a Hádeszbe lökni akaró, arcbeli vonzerejében szintén a létrák mínuszos fokait sem elérő németországi Rebecca Harms, az Európai Parlament zöldfrakciós társelnöke (a jóemlékű Cohn-Bendit partnere) Steinmeiert támadta, kijelentéseit – és ez sem vicc – „felelőtleneknek” nevezve.

Nos tehát: Európa népe mind nagyobb tömegben ezektől az emberektől, migránsaiktól, az ő háborús, pusztító, gazdasági stagnálást és elviselhetetlen munkanélküliséget okozó, „idevelemindenhatalmat!” Brüsszeltől félnek. Nem pedig a népakaratot kifejező populistáktól.  Akikre Európában is mind többen fognak szavazni Svájctól Ausztrián és Hollandián át a skandináv országokig, még akkor is, ha politikailag inkorrekt módon cigánygyerekek potyognak is az égből.

(Lovas István, Magyar Hírlap, 2016-06-23)

(Lovas István, Magyar Hírlap, 2016-06-23)


Forrás:lovasistvan.hu
Tovább a cikkre »