Államformája köztársaság

Magyarország független, demokratikus jogállam – deklarálja hazánk hatályos alaptörvénye. Ennek az állításnak ellenzéki oldalról lassan minden szavát vitatják, talán a „Magyarország” kivételével. Ha a baloldali-liberális értelmiség véleményéből indulunk ki, nagy szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy egyfelől Magyarországon már 2010 óta vége a demokráciának, másfelől a Fidesz ennek ellenére újra és újra képes átlépni azt a határvonalat, amely a demokráciát a diktatúrától elválasztja. Legutóbb például a Népszabadság bezárásával (avagy „működésének ideiglenes felfüggesztésével”) szűnt meg végleg a sajtószabadság – és ezt mindenki szabadon el is mondta a sajtóban.

Könnyen úgy tűnhet, hogy gúnyolódunk a demokráciát és a jogállamiságot féltő hangokon, pedig nem ez a helyzet. A Fidesz 2010 és különösen 2014 utáni hatalomgyakorlása valóban új minőséget hozott a magyar politikába, és a minőség itt nem az igényesség vagy a kifinomultság szinonimájaként értendő. Az értelmiségi világvége-víziók azonban pont a lényegről terelik el a figyelmet: arról, hogy a párt egyáltalán nem ellensége a demokráciának. Nem, mivel éppenséggel a haszonélvezője. Ha van Magyarországon – és általában a volt keleti blokkban – olyan politikai erő, amely megtanult élni a tömegdemokrácia nyújtotta lehetőségekkel, az nem más, mint a Fidesz.

Már hallani is az ellenérveket: itt valójában visszaélésről van szó, s a demokrácia kulisszái, formális keretei megvannak ugyan, de azokat kormányzása során teljességgel kiüresítette a jobboldal. Minden nézőpont kérdése – válaszolhatunk közhellyel a közhelyre. Ha a demokráciát a nép uralmaként definiáljuk, akkor a Fidesz kormányzása nagyon is demokratikus: döntéseit a választók többségétől nyert felhatalmazással hozza, s ha parlamenti ellenfeleinek szava nem jut is el hozzá, „a népé” annál inkább. Hiszen amint komoly társadalmi ellenállással találkozott (internetadó, vasárnapi zárva tartás), előbb-utóbb látványosan visszakozott a kormány. Az meg már a társadalom dolga, hogy miért ezekben – és csak ezekben – az esetekben tanúsított ellenállást.

Itt válik világossá, miért félrevezető „a demokráciát” elsiratni. A demokrácia ugyanis önmagában – Tocqueville klasszikus meghatározásával élve – a többség zsarnoksága. Ebben az értelemben pedig Magyarország aligha lehetne demokratikusabb: a kormányzó párt többségi felhatalmazással hoz személyre szabott törvényeket, tarol le teljes szakmákat és ágazatokat, épít kiterjedt gazdasági holdudvart, rendezi át a médiapiacot, alakítja kedvére a választási versengés szabályait. S hogy mindebben a többség ténylegesen mögötte áll-e? Hogy nem tiltakozik ellene, az biztos.

Most meg úgy tűnik, mintha a demokrácián gúnyolódnánk. Pedig ilyen a demokrácia, amikor nem liberális. A Magyarországon már-már szitokszóvá vált jelző ebben az esetben nem politikai irányzatot takar, de nem is fosztóképző, mint a „népi demokrácia” jelzője. A liberális demokrácia egyszerűen olyan demokrácia (többségi uralom), ahol a kisebb­ségben maradt választópolgárok védelmét erős intézmények garantálják. Több mint negyven év diktatúra után az utóbbiaknak nincs különösebb hagyományuk mifelénk, s ami azóta meggyökeresedett, azt is tudatosan gyengítette a Fidesz: lásd az Alkotmánybíróság jogkörének szűkítését, az ügyészség kézi vezérlését, az ellenzéki sajtótermékek ellehetetlenítését vagy a civil szervezetek elleni fellépést. Ma már a népszavazások érvényességi küszöbe is csak az ellenzékre vonatkozik – a kormányra legalábbis biztosan nem, hiszen töretlen elszántsággal képviseli a többséget akkor is, ha az történetesen kisebbségben maradt.

Attól viszont, hogy ez a politikai rendszer nem liberális – és nem mondhatnánk, hogy a kormányfő ezt különösebben titkolja –, még demokrácia marad. Egy demokráciában pedig a kormányon lévő pártot az ellenzéki erők tudják leváltani. Ezért önsorsrontás az a vissza-visszatérő baloldali felvetés, hogy az ellenzéki pártoknak be kellene szüntetniük a működésüket, mert azzal csak a Fidesz „diktatúráját” legitimálják. Mi sem szerezhetne nagyobb örömet Orbán Viktornak.

Egyébként azt, hogy egy ilyen nyomasztó politikai, gazdasági és médiatúlsúllyal bíró kormányt is le lehet váltani, éppen a Fidesz bizonyította. Ráadásul kétszer is. Először amikor 1998-ban megverte a szocialista–szabad demokrata tandemet; másodszor amikor 2014–2015 fordulóján, a választások után kirobbant belső érdekharcokban majdnem jó előre megverte saját magát. A kormánypárt akkor sem volt gyengébb, mint most, mégis, egy pillanat alatt megmutatkozott, milyen törékeny az elmúlt években kiépült, gránitszilárdságúnak vélt hatalmi struktúra. Vagyis a Fideszt sem lehetetlen demokratikus úton leváltani – legfeljebb akkor, ha mindenki elhiszi, hogy lehetetlen.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 14.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »