Alföldi

Alföldi

Minden ott kezdődik, hogy ami adottságainál fogva nem tud különösebben bonyolult lenni, az is legyen jó. Nem csak magaslatokkal él az ember, sík vidékekre, egyszerű dolgokra ugyanúgy szükség van. Sőt, azokból adódnak össze a mindennapok. És ha a mindennapok semmilyenek, pláne ócskák vagy gyalázatosak, akkor az életünkben sem lesz érték, izgalom és köszönet. Nem akarnám ezt túlfilozofálni, de munka, tisztesség és méltóság nélkül tényleg nincs értelme semminek.

Hát ezért volt rettenetes az a rendszerváltás utáni évtized – ami előtte történt, hagyjuk, messzire és máshova visz –, amelynek során az Alföldről az elsősorbani olajszőkítés mellett másodsorban a borhamisítás juthatott az emberek eszébe Magyarországon. Gondoljunk bele egy pillanatra a szókapcsolat rettenetes hazugságába: termelői bor. Az olcsó borozók jelentős része ezzel a felirattal hirdette silány lőréjét, holott a poharakba kerülő folyadék sem termelőt, sem szőlőt nemigen látott. Legfeljebb gyártót és vegyszereket.

Annyira naiv nem vagyok, hogy azt állítsam: a huncut idők egyszer s mindenkorra elmúltak. Tisztában vagyok vele, hogy ma sem minden jó – de még mennyire, hogy nem –, és nem is minden magyar, amiről azt mondják, amire azt írják, hogy az. Az élet mindazonáltal megy tovább, és akinek volt szeme a látásra, az örömteli változásokat is észrevehetett az ezredfordulót követően. Ehhez persze olyan embereknek kellett felbukkanniuk hazánk legnagyobb összterületű borvidékein, akik felismerték: kizárt, hogy a munkába, a tisztességbe és a méltóságba csak belebukni lehet. Elképzelhető, hogy az igazi szőlő és az igazi bor nem egyik pillanatról a másikra szül milliárdos nyereségeket, ám a jövőbe fektetni mégiscsak izgalmasabb.

A ma már közismertnek mondható borosgazdák sikerei bizonyítják, nem voltam egyedül, amikor kifejezett kíváncsisággal figyeltem a hihetetlen hendikeppel induló kunsági, csongrádi és hajós-bajai termelők első piaci betörési kísérleteit. Amint valaki felbukkant valamivel, haladéktalanul lecsaptam rá, megkóstoltam, és ha ízlett, nem fukarkodtam a dicsérő szavakkal. Pontosan azért, amiről ennek a szövegnek az elején beszélni iparkodtam: alapok nélkül nincs építmény. Így írtam elsők között szépeket a Frittmann testvérekről, Font Sándorékról, a szigetcsépi Gál Pincészetről, Kökényről és a fiáról, a Gedeon Birtokról, Galántaiékról vagy a Lantos Borászatról.

Kövidinkáiktól és ezerjóiktól, kadarkáiktól és kékfrankosaiktól nem atomvillanást és eget verést vártam. Ezek a borok nem a világot akarták megváltani. Ezek a borok szerették volna megitatni és jókedvre deríteni a szomjas embert – és ezt a küldetésüket minden faxni nélkül végre is hajtották.

Hajszálra ugyanígy cselekedett a minap Lantosék 2015-ös évjáratú kövidinkája. Baráti körben épp vele kezdtük a délutánt, majd több más csavarzár és dugó is áldozatunkul esett – a változatosság gyönyörködtet –, ellenben azt vettük észre, hogy ez lett az egyetlen palack, amely teljesen kiürült estére. Pedig nagy nevek nagyobbnak gondolt boraira is sor került. Ez esett a legjobban – egy kövidinka! –, és leginkább ez számít. Áttetsző zöldessárga színe volt neki, viszonylag egyszerű-egyenes gyümölcsös-szőlős-vegetális illata, továbbá kellemesen ropogós, de csipetnyit sem agresszív savai. Csúszott zökkenő nélkül, üdített és frissített. Mások azt mondták, hibátlanul teljesített fröccsként is.

Lantosék soltvadkerti családi birtoka a kétezres évek elején lépett a tettek mezejére, azóta közel húsz hektáron gazdálkodnak. Egészséges szőlő, tiszta technológia, bőséges, de átlátható szortiment, ennyi a titok. Veszek tőlük mást is, muszáj.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 07. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »