Aich Péter: Divat

A beszédtémát mindig erősen befolyásolta a divat. Arról beszélni, amiről mindenki: akkor nem sokat ronthatunk, mert nem mondunk újat. Vagy olyanról, ami pillanatnyilag – egy szezon erejéig – érdekesnek tűnik, és lehetőleg eléggé alpári. Főleg, ha ezzel bárki vagy bármi ideig-óráig az érdeklődés központjába kerülhet. És még főlegebb, ha ezen keresni is lehet – múló hírnév mellett anyagiakat, mi mást. Ilyen téma most a szexuális zaklatás.

Csakhogy divat ide, divat oda, lassan önállósodik az, ellenőrizhetetlenné kezd válni, s veszélyes méreteket ölt. Például (spontán, naná) fekete özvegyi ruhában, de mély dekoltázzsal kihívóan parádézva protestálnak az ártatlanok a férfiak túlkapásai ellen. Milyen megható és aranyos! Valaki már meg is jegyezte, hogy ügyvédet hívjon az, aki egy nőre kacsint, mert ki tudja, mennyi baja lehet még abból. A férjek pedig azt sem merik majd megkérdezni a feleségüktől, megcsókolhatják-e, mert az is zaklatásnak minősülhet – mindez fölfogás, idő és főleg hangulat kérdése. A legaranyosabb pedig az, hogy néhány év távlatából (sőt évtizedek után is) képesek tudatosítani a magukat károsultnak valló személyek, hogy tulajdonképpen molesztálták őket, s hogy az milyen iszonyatos traumát okozott nekik, máig szenvednek, minő borzalom. Minél gazdagabb és ismertebb a megvádolt molesztáló, annál nagyobb és súlyosabb a trauma, ez csak világos. Akkor, évekkel ezelőtt, ezt nem tudták, mivel a feminizmus akkor még nem volt a mai magas szinten, jogainkról sem tudtunk eleget. És szégyenkeztek az érintettek, persze, ez érthető. Ma viszont már közlékenyebb a világ. És közvetlenebb. A hátránya ennek az, hogy például már ízesen káromkodni sem lehet. Nem azért, mert trágár, nem, a trágárság inkább előny, mert olyan közvetlenül őszinte. De tessék elképzelni, hogy valaki elszólja magát, hogy izéld meg a kecskét, kapsz túrót. Az állatvédők föltétlenül fölhördülnek, s ki tudja, közülük hányan fogják beperelni? Rossz még belegondolni is.

Mert ennek a szexuális molesztálásnak különböző fokozata van. Attól is függ, milyen port akar ezzel fölverni az állítólagos sérelmezett. Meg attól, milyen nevelést kapott. Bárkinek az intim szférájába behatolni csakis az illető egyetértésével illendő, ezt egy rendes nevelést kapott emberke általában tudja – amennyiben ilyen eléggé el nem ítélhető konzervatív állásponton vagyunk. Aki mégsem, vagy más miatt nem respektálja ezt, az bunkó. Persze, aki respektálja, az is. Mert mindenki bunkó, csak én nem, ez elvi kérdés. De azért hasznosnak tűnik a csókra vagy egyébre kapott írásos engedély, tanúk is írják alá föltétlenül, mert az ember sosem tudhatja, mivé fajul egy-egy kapcsolat, még az is kiderülhet, hogy a kölcsönös igyekezet igazából egyoldalú erőszak volt. Ami azelőtt normális körülménynek tűnt, az megváltozhat, ezért miheztartás végett meg kell jegyezzem, hogy ma már inkább azt tartják abnormálisnak, ami azelőtt normális volt. Úgyhogy, aki vét a jó modor ellen, annak nem árt az ujjára koppintani, akár utólag, abból talán megérti (amennyiben nem bunkó, vagy kevésbé súlyosan bunkó, mert hiszen mindenki bunkó), hogy túllépett egy határt.

Egyébként nem ártana tisztázni azt sem, mikor kezdődik ez a szexuális zaklatás. És mivel. Föltehetően magánvélemény a határ kiszabása, de ki venne mérget rá? Annakidején szenzációként ismételgették a tévében, hogy Peter Sagan egy verseny eredményhirdetésén megcsípte az egyik fiatal, bájait mórikáló hölgyemény fenekét, akit azzal küldtek oda, hogy sűrűn berúzsozott ajkával nyomot hagyjon a sportolón. Nagy fölháborodás volt a következmény, Sagant sürgősen rávették arra, hogy kérjen bocsánatot, holott mindenki láthatta, a legnagyobb igyekezettel sem lehetett azt molesztálásnak tartani, hiszen Sagan csak egy jót mulatott a lány idétlenül kihívó viselkedésén.

Persze akkor azt még nem értelmezték szörnyülködve és álszenten olyan szexuális zaklatásnak, miként ezt ma teszik. Azóta már műveltebbek vagyunk, bizony: tudjuk, hogy a szexuális zaklatás akár verbálisan is elkövethető, az is legalább olyan rossz, mint a megerőszakolás, vagy talán annál is rosszabb, mert nem lett csúcspontja. Na de ez az akkori sötét időben volt, amikor még nem vált divattá ez a szexuális zaklatás-ügy, sőt még harmadik nem (a semleges, vagy hogy is hívják, a se hím, se nőstény nem) sem volt igazán a láthatáron, ami esetleg némileg módosíthatná ezt a zaklatás-ügyet, bár nem biztos. Most bezzeg képesek lennének akár kizárni a versenyzőt ilyen halálos bűnért (fenékcsípésért) a versenyből. Az persze senkinek sem jutott még eszébe, hogy a győzelmi dobogó körül tüsténkedő lányok viselkedését is vissza lehetne fogni. Hiszen nekik azt szabad! Sőt: őket azzal küldték oda, hogy riszálgassanak, düllesszék ki a mellüket és rúzsozzák be az izzadt versenyző arcát. Az nem kihívó viselkedés, dehogy, az kitüntetés. Szexuális zaklatást végül csak az követ el, akire ezt utólag ráfogják, akit ezzel megvádolnak. Provokációról természetesen még véletlenül sincs szó, dehogy, a szegény lányok ki vannak szolgáltatva – csak azért, mert lányok, a férfiak önkényének, hímdiktatúrájának.

A sajtó, hála a jóistennek, végre rászállt erre a témára, ráadásul kiválóan használható ez a figyelem elterelésére. Napokig el lehet rágódni az ilyen sikamlós dolgokon. Sajnálatos módon ez nem mondható el a hozzászólásokról, a témához kivételesen nem a legnagyobb primitívségért harcolva nyúltak: volt olyan, aki szerint az, aki ilyen zaklatásnál nem kevert le egy jókora pofont, de elfogadta a zaklatásból eredő előnyöket, az inkább szégyellje magát, de ne beszéljen évek után. Fölháborító az ilyen, hát nem? Egy másik pedig pléhpofával föltette a kérdést: a humoristák vajon mikor következnek az efféle keresztes háborúban. Még szerencse, hogy Firenzében megmásították egy kicsit a Carment úgy, hogy az opera végén a szerelmes Don José nem öli meg Carment, a cigánylányt. Mégsem lett volna megfelelő, ha a végén a közönség egy hímsoviniszta gyilkost ünnepelne egy cigánylány hullája fölött.

Bizonyára véletlen, hogy a szexuális zaklatás üdvös leleplezésének a hulláma épp Amerikából jött, csakúgy, mint oly sok egyéb szellemes, fölöttébb hasznos és utánzásra méltó giccses dolog az évek során. Ugye nem kell sorolni? Arrafelé (de lassan már nálunk is) a színészek közül csak azokat tartják számon, akiket ilyennel már sikerült megvádolni. Hosszú a névsor, micsoda hírnév! Ám ne adjuk föl, reménykedjünk a további fejleményekben: biztosan akad e horogra még sok-sok prominens alak. Remélhetőleg a politikusok közül is, jaj, de guszta! Nagy öröm ez, s míg a téma kimerül, bizonyára akad még sok szenzációkeltésre és pénzcsinálásra alkalmas szubjektum. Mert mára az is kiderült, nőket is lehet ilyennel vádolni, mivel – kivételesen! – akad erre alkalmas moralitású férfi, s ez külön szenzáció: miféle férfi az, aki ellen tud állni a női csábnak? Ha ilyen volna mindegyik, kit lehetne zaklatással vádolni? Persze a nyilvánosságra tárt trauma által szerezhető hírnévnek, s az így szerezhető anyagi előnyöknek már kevésbé képesek ellenszegülni. De ne irigykedjen, nyájas olvasó, hátha ön is talál valakit, aki valamilyen módon mégis szexuális zaklatással örvendeztette meg. Mert ez a szexuális zaklatás tényleg nagyon csúnya és rossz. Szerencsére igazságosan, nem önkényesen és egyoldalúan ítélik azt meg, eleve negatív jelzőként arra alkalmazva, akit ellehetetleníteni akarnak. Hiszen az már boszorkányüldözés volna, márpedig erről szó sincs, ugye.

Végül önkritikusan valljuk be, mindnyájan hasonló cipőben járunk. Eljátszva a gondos szülőt gyermekmosdatás közben bizony megfogdostuk a gyerek fenekét. Ugyanez a helyzet az unokával, megpaskoljuk a popóját, amilyen züllött perverz alakok vagyunk. Az a szerencsénk, hogy gyerek erre már nem emlékszik, mert az ilyen bizony nem évül el, mint a gyilkosság. Az unoka pedig még nem tud panaszkodni, csak azért kell izgulni, nehogy megtudja: ha később megharagszik, még beperelhet, s akkor ezt a zaklatást is előhozhatja.

Újabban, úgy hallom, állatbordélyt nyitnak. Az olyanoknak, akik szexuálisan molesztálni kívánnak. Elvégre – ismerjük el – a szodomistáknak is vannak jogaik. Az állatörömház pedig azért lesz olyan jó, mert az állat nem fog panaszkodni, legföljebb megharap, ha kutya. Csak az állatvédők meg ne tudják. Érthetetlen, hogy nem értik: a szodómia, mint minden aberráció, teljesen érthető és normális. Az a nem normális, ha emberhez nyúlunk: egy nőnek vagy férfinak a fenekéhez, vagy milyéhez, vagy akár csak szóval adjuk értésére, hogy tetszik, vagy hogy gusztusos vagy mittudomén. Szóval ez így mindenképpen jobb lesz, és miután az az izé a kecskével, tehát hogy azután csak túró, legalább kihalnak ezek a mindenféle molesztáló emberek, akik ugyebár nem normálisak, vagy más fölfogás szerint éppen azok, s ha tényleg kihalnak, utána már tényleg nem lesz kit megvádolni.

De sebaj, akkor majd új szenzáció mozgatja mocskos fantáziánkat. Elítélni mindig lesz kit.

Ha másért nem, hát azért, mert.

Aich Péter


Forrás:hirek.sk
Tovább a cikkre »