Ahol a Föld véget ér, és kezdődik a tenger

Ahol a Föld véget ér, és kezdődik a tenger

Európa legnyugatibb országa, Portugália középső részét akkor is érdemes meglátogatni, ha tudjuk, hogy akárcsak egész évben, az Atlanti-óceánnak ezen a partszakaszán szeptember közepén sem lehet fürdeni. Viszont elképesztően gazdag épített örökség és varázslatos táj várja az odautazót.

Bel�m torony_bLisszabon vízi kapuja. Az 1500-as évek első felében épült a késő gótikus Belém-torony

Ha a nyaralások ideje jórészt már lejárt, viszont még van ereje a napfénynek, az ember többszörösen nekividámodva indul az útnak, amelynek célja az Ibériai-félsziget délnyugati részén fekvő Portugália. Európa legnyugatibb országának középső részét akkor is érdemes lenne meglátogatni, ha tudjuk: akárcsak egész évben, az Atlanti-óceánnak ezen a partszakaszán szeptember közepén sem lehet fürdeni, és hogy a déli rész sokkal alkalmasabb arra, hogy az ember testközelből élvezhesse a hullámokat.

Portugália Lisszabonhoz közel eső vidékein ugyanis az óceán hatalmas, vad hullámokkal rugaszkodik neki minduntalan a partnak, zúgása nem is moraj, de dübörgés, és aki a partján áll, úgy érzékeli, mintha egy repülőgép körözne közvetlenül a feje fölött. Nem csendesedik le, és nem válik szelíddé a sötétkék víztömeg, éjjel-nappal ugyanolyan erővel fodrozódnak a hatalmas hullámok. Az ég tiszta és felhőtlen, a hőmérséklet 27–30 fokos, a végeláthatatlan óceán széles, homokos partján pedig állandóan erős a szél. Az, aki több tengert is látott, az Atlanti-óceán Lisszabonhoz közel eső partján állva határozottan érzi: ez az irdatlan víztömeg jóval nagyobb, mint egy tenger. Ereje, színe, moraja is eltérő, de másnak tűnnek a fölötte gomolygó, sokszor szinte megfoghatóan tömörnek tűnő fellegek, mint amilyeneket a szárazföld fölött lát az ember.

Hieronymus Bosch démonjai

A Kolozsvártól mintegy háromezer kilométerre található elbűvölő portugáliai kisvárosba, Óbidosba szinte három nap alatt jut el az ember. Merthogy jutányosabb, ha autóval Budapestre utazik, onnan Madridba repül, majd a nagystílű, hatalmas világvárosból bérelt autón jut el Lisszabon környékére. Madridot azért is érintettük szeptember 11-én, mert épp aznap zárult a világhírű Prado Múzeumban egy rendkívüli kiállítás, amiről nem akartunk lemaradni, így már februárban megváltottuk a belépőt.
Hieronymus Bosch németalföldi festő, a művészettörténet talán legtöbbet vitatott és legtöbbféleképpen értelmezett alakja 500 éve halt meg, a jubileum alkalmából a Prado összegyűjtötte szinte valamennyi fellelhető munkáját többek közt Hollandiából, Londonból, Lisszabonból, Bécsből és Rotterdamból. A neves múzeum különlegesen megvilágított termeiben Bosch szinte összes zavarba ejtő és lenyűgöző képe, démonjai, félig emberi, félig állati alakjai és fantasztikus gépei láthatóak voltak.

A májusban nyílt kiállítás szeptember 11-én zárult, így az utolsó napon tekinthettük meg a festőzseni félelmet és zavart keltő alkotásait, amelyek ösztönzést adtak a 20. század szürrealista mozgalmainak. De nemcsak a tárlatot láttuk, a 12 metróvonallal rendelkező óriási városnak természetesen megannyi színfoltja felvillant a röpke másfél nap alatt. A belvárosban például népes tömeg tüntetett azon a hétvégén a bikaviadalok ellen, az állatvédők hatalmas pannókkal, ricsajjal, koncertekkel hívták fel a figyelmet arra, mennyire embertelennek és kegyetlennek tartják a tradicionális corridákat, amelyeket be szeretnének tiltatni. Ugyanekkor karikáztak végig Madrid központjának fontos terein a La Vuelta a España biciklis körverseny egész Spanyolországot bejáró kerékpárosai, akiket népes, lelkes szurkolótábor fogadott a lezárt utak mentén, többek közt a Prado Múzeum előtt is. Nemcsak helyi, de kolumbiai rajongók is várták a bicikliseket Madridban, mint kiderült, egyenesen azért utaztak Spanyolországba, hogy honfitársuknak, Nairo Quintanának drukkoljanak, aki végül megnyerte a körversenyt.

Kőkorszaki kőtömbök és Diana istennő temploma

A Madridtól a portugáliai Óbido­sig (mint kiderült, a kisváros nevét előzetes elképzeléseinkkel ellentétben nem sz-szel, hanem s-sel kell ejteni) vezető 700 kilométeres út az elenyésző hosszúságú romániai autópályához szokott utas számára meglepőnek tűnik. Spanyolországban rendkívül gyorsan és akadálymentesen lehet haladni, a portugáliai pályák kissé különbözőek: szövevényesek, szinte labirintusszerűen kanyarognak, olyannyira, hogy naivság lenne azt gondolni, műholdas útitársunk, a GPS nélkül el lehetett volna jutni hosszas tévelygés nélkül egyik célponttól a másikig.

A Magyarországgal nagyjából azonos területű és népességű Portugália több tekintetben is lenyűgöző: gazdag, világraszóló eseményeket felvonultató történelmének köszönhetően lélegzetelállító épített örökséget őriz, ugyanakkor a növényzet is meglepi a kelet-közép-európai flórához szokott embert. A fák, füvek, bokrok, bozótok között aligha lehet olyanokat megpillantani, amilyenek nálunk megszokottak. Mandulafenyők (pineafenyők), pálmafák is szegélyezik az utakat, de számos olyan fafajta látható, amilyet sosem látott az ember. Rendkívül sok a bükkfafélék családjába tartozó paratölgy, a Mediterráneum egyik legfontosabb gazdasági növénye. Az utak mentén gyakorta látható, amint a fákat „derekuktól” lefelé megfosztják értékes kérgüktől. Ha közelebbről szemügyre veszi az ember, azonnal kiderül: a kéreg belülről pont úgy néz ki, mint a parafadugó.

29675690135_d275c411a2_o (3)_bSzabályos oválisba rendezett kőtömbök. 6-8 ezer éves megalitkomplexum Évora közelében

A természeti szépségeken kívül rendkívül sok a csodálnivaló: hihetetlenül gazdag épített örökséget láthat az utazó Portugália középső részén. Ha kronológiailag akarná felsorolni, a 60 ezres lakosú Évora közelében található megalitkomplexummal, a becslések szerint 6-8 ezer évvel ezelőtt szabályos oválisba rendezett másfél-két méteres kőtömbökkel kell kezdenie. A történelem előtti időket idéző tömbök eredete és rendeltetése nyilván homályba vész, mellettük állva elmerenghettünk azon: ez a legrégebbi, emberi kéz által emelt „építmény”, amit valaha láttunk. Kronológiailag az Évorában viszonylag jó állapotban megmaradt, Diana istennő tiszteletére emelt templom következne, a még ma is álló 14 darab korinthoszi oszlop Portugália legnagyobb, épségben fennmaradt római kori építészeti emléke.

Az épített örökségnek valószínűleg csak töredékét láthattuk egy hét alatt, de lehetetlen kihagyni a felsorolásból a 15–16. századi, késő gótikus erődöket és tornyokat, Vasco da Gama dicsőséges felfedezőútjainak „kortársait”, vagy a masszív és jó állapotban lévő várfallal körbevett Óbidost, a 700-as években emelt erődítmény falai közt megbújó középkori kisvárost. És nem lehet elfelejteni a 20 ezer lelkes Tomart sem, amelynek erődítményét a templomos lovagok emelték a 12. század végén. Tomar az ország történelmi emlékeinek egyik gyöngyszeme, a templomosok egyik utolsó fellegváraként épült vár és kolostor a portugáliai építészet múzeumának is tekinthető. Az épületegyüttesen a román, gótikus, mánuel és reneszánsz stílus keveredik. Rég elmúlt évszáza­dok­ban érezheti magát a látogató, amint bejárja a csodálatosan épen maradt számos kerengőt, a félsötét folyosókat, a szerzetesek celláit, refektóriumát, sőt az épen maradt konyhatermet is.

A 80 éves sárga villamos

Lisszabon hangulatáról még az is sok mindent mondhat el, aki mindössze szűk másfél napot töltött ebben az ezerarcú városban. Ahogy az autópálya-labirintuson keresztül a fővároshoz közeledik az utazó, feltűnik, hogy Lisszabon vonzáskörzete óriási: majdnem egy órán keresztül haladunk el kisebb-nagyobb, egymástól szétszórtan fekvő lakónegyedek, külvárosrészek mellett, míg a belvárosba érünk. Az Atlanti-óceán partján, a szélesen hömpölygő Tejo folyó torkolatánál fekvő fővárosnak másfél nap alatt csak a leghíresebb és legjellegzetesebb látnivalóit jut idő megtekinteni. Bár a kimondottan a városban élők száma csupán ötszázezer fő, Lisszabon vonzáskörzetének 2865 négyzetkilométeres területén közel 2,8 millió ember él, az ország lakosságának 28 százaléka.

A városnak pedig számos arca van. A központtól távolabb eső részek közt hivalkodóan gazdag, modern, fényűző felhőkarcolók, irodaépületek és fényes üvegablakú, sokemeletes üzletházak sorakoznak, a belvárosban pedig lépten-nyomon azt látja az ember, hogy az egykor gyönyörű, száz-kétszáz éves patinás emeletes házak ablaküveg nélkül, leromlott állapotban és lakatlanul várják a restaurálást. Itt egyébként rengeteg utcában folyik a munka, a belvárosban tataroznak, utat és épületeket újítanak fel, munkagépek zúgnak, építőmunkások buzgolkodnak ügyet sem vetve a rengeteg turistára.

A város atmoszférája életszerű, otthonos és közvetlen, nyoma sincsen a főként a turisták kedvéért kialakított steril kirakatszerűségnek, ami számos nyugat-európai várost jellemez. Rengeteg turista akar felkapaszkodni Lisszabon leghíresebb tömegközlekedési eszközére, az 1930-as évek óta a belvárosban zötyögő, ütött-kopott, sárga színű 28-as villamosra, de azt is látni: az ajtókra is felkapaszkodó utasok közt sok a helyi, akik csomagokkal megrakottan utaznak. Az öreg járgány pedig átdöcög modern negyedeken, régi mór negyeden, híres tereket, kilátókat érint.

�vora Diana templom_bDiana istennő temploma. Évorában látható Portugália legnagyobb, épségben maradt római kori emléke

Lisszabon ünnepélyes vízi kapuja, a Belém-torony

A város patinája és egykori fénye határozottan érzékelhető, ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy Lisszabon az 1600-as évekre a világ egyik leggazdagabb városának számított. Így volt ez a század közepén elinduló lassú hanyatlás ellenére is, egészen az 1755. november 1-jei romboló erejű földrengésig, amely és az azt követő cunami a város mintegy 85 százalékának teljes elpusztulását okozta, 60-90 ezren vesztették életüket. A várost Pombal márki hadügy- és külügyminiszter tervei alapján építették újjá. Bár bizonyára rengeteg gyönyörű régi épület tűnt el a földrengés következtében, a korábbi építészeti remekek közül több is épen maradt. Ilyen például az ország egyik legismertebb jelképének számító Belém-torony Lisszabon egyik külvárosában, Belémben. A dúsan faragott erkélyekkel, tornyocskákkal díszített, kecses, 16. századi erődöt 1515 és 1521 között építtette I. Mánuel király a portugál késő gótika később róla elnevezett stílusában, a mánuel stílusban, Vasco da Gama felfedezőútjának emlékére.

Ezt az elegáns, a nagy felfedezések korában erős Portugáliának emléket állító épületet egyrészt Lisszabon ünnepélyes kapujának szánták, másrészt a város védelmi rendszere részének. A Tejo torkolatánál álló, a végtelen víztömeg szélébe épített toronytól nem messze található a Szent Jeromos-kolostor. A fenséges épület a mánuel stílus egyik legjellegzetesebb alkotása és egyben Lisszabon legjelentősebb műemléképület-együttese. A kolostor, amelyet a Belém-toronnyal együtt 1983-ban vettek fel a UNESCO világörökségi listájára, azért is híres, mert itt található a nagy felfedező, Vasco da Gama sírja, akire még ma is büszke Portugália.

Aki valóra váltotta Tengerész Henrik álmát

Annak nyomát az idegen is érezheti, hogy nem múlt el maradéktalanul a spanyolok és a portugálok között feszülő, több évszázados békétlenség. Útikönyvek is felhívják rá a figyelmet, de gyakorta tapasztalható, hogy az angolul csak nagy ritkán értő portugálokhoz nem szerencsés spanyolul szólni. Például nem illik a szomszédaik nyelvén mondani, hogy köszönöm (gracias), ajánlott inkább portugálul megtanulni az obrigadót, különben görbén, összehúzott szemöldökkel vagy lenéző mosollyal néznek az idegenre. Portugália nemcsak hogy többször állt ellenséges viszonyban tőszomszédjával, Spanyolországgal, amellyel közösen osztozik az Ibériai-félszigeten, de számos területen versengtek is egymással a történelem folyamán.

Ennek egyik példája Vasco da Gama dicsőséges útja. Miután Kolumbusz Kristóf spanyol zászló alatt hajózva felfedezte Amerikát 1492-ben, Portugália joggal érezhette, hogy lépéshátrányba került nagy riválisával szemben. Öt esztendővel később a lisszaboni kikötőből kifutott az első olyan flotta, amelyik Indiába akart eljutni azon az útvonalon, amelyet Bartolomeu Dias megnyitott a portugálok számára. A flotta élére egy fiatal nemesembert, Vasco da Gamát állították. 1497 decemberére hajói elérték azt a pontot, amelyen túl addig egyetlen felfedező sem jutott: észak felé tartottak Afrika keleti partjai mentén. Mozambikban aztán megtapasztalhatták, mennyire gazdag az Indiai-óceánon virágzó kereskedelem. Az arabokat feldühítette a keresztények megjelenése, még attól sem riadtak vissza, hogy megpróbálják elfoglalni a portugál hajókat.

Ennek ellenére Vasco da Gamának sikerült az óceánon keresztül eljutnia az indiai partokig. 1498-ban befutottak Kálikut (ma Kozsíkóde) város kikötőjébe. A gazdag kikötőben senkinek sem kellettek a portugálok olcsó árui, végül Da Gama annak is örült, hogy fűszermintákkal és a portugál királynak szóló levéllel indulhatott hazafelé, amelyet maga Kálikut város legfőbb ura írt. Otthon igazi hősként ünnepelték, hiszen valóra váltotta Tengerész Henrik (1394–1460) portugál herceg nagy álmát: bebizonyította, hogy Indiába a tengeren át is vezet út. 1502-ben újra elindult Indiába, 1524-ben India alkirályává nevezte ki III. János portugál uralkodó. Röviddel ezután meghalt, hamvait 14 évvel később szállították vissza szülőhazájába, és a belémi Szent Jeromos-kolostorban helyezték el, ahol ma is látható gyönyörűen faragott szarkofágja.

„Érthetetlen” beszédű, rokonszenves portugálok

A portugálok nem sokat fáradoznak azon, hogy megtanulják az angolt, így annak, aki minimális szinten értekezni akar velük, meg kell tanulnia a legelemibb szavakat és kifejezéseket. Az újlatin nyelvek ibériai csoportjába tartozó portugálról azt gondolnánk, hogy latin gyökerű nyelvről lévén szó, kihámozunk valamicskét beszélt változatából, de hatalmasat tévedünk. Bár Miguel de Cervantes azt mondta róla, „édes nyelv”, a portugál általában pörgő ritmusban, gyorsan beszélt, mássalhangzóktól hemzsegő hangzása az olasszal és spanyollal ellentétben teljesen érthetetlennek és kaotikusnak tűnik. Nyoma sincsen benne latinos szófoszlányoknak, hangzásában mintha egy szláv és egy északi nyelv keveréke lenne, amiből egy hangot sem ért az idegen. Az írott szöveg már érthetőbbnek tűnik: sok a latin gyökerű szó, aki kicsit is ért olaszul vagy spanyolul, annak ismerősek lehetnek egyes szavak.

És bár beszédük „kínai” a turista fülének, nyíltságuk és kedvességük mindenki számára érthető és rokonszenves. Nem érzi az ember a portugálokon, hogy túl nagystílűek vagy fölényesek lennének (amit esetenként például a spanyolokon), életszerűen, spontánul, természetesen viselkednek az idegennel szemben. A barettsapkás, idős, kissé vidékies öltözetű férfiak éppúgy szimpatikusnak látszanak, mint az évszázadokkal ezelőtt itt megtelepedett színes bőrű portugálok, akikről messziről lerí: régóta igazi európaiak. Ha az ember véletlenszerűen párat még fel akar sorolni a portugál jellegzetességekből, nem hagyhatja ki a szinte mindenütt látható azulejókat, a gyönyörűséges kék-fehér csempéket, amelyeknek 16–17. századi változatai is ott sorakoznak műemlék épületekben, újabb kiadásaik pedig lakóházak falait díszítik. A jellegzetes, arab, spanyol és portugál nyelvterületen elterjedt csempe akár tálalátétül is szolgál: ezeken teszik a vendég elé a legtöbbször különféle halakból és a tenger gyümölcseiből készített ételkülönlegességeiket.

Cabo da Roca_bEurópa legnyugatibb pontja. A Cabo da Rocát (Szikla-fokot) körülöleli az Atlanti-óceán

Viharos szél Európa legnyugatibb szikláján

Persze nem mindenki olyan szerencsés, hogy tovább utazzon Portugáliából, például hajóra szálljon az Atlanti-óceánon. Viszont Európa legnyugatibb pontjáról végigtekinthet a hatalmas víztömegen, itt a nagy kékség belevész a végtelen messzeségbe. A Lisszabontól 40 kilométerre nyugatra található Cabo da Rocán (Szikla-fokon), az európai szárazföld legnyugatibb pontján állva tudjuk: ha hajóra szállnánk, a másik földrészen, Amerikában kötnénk ki. De persze nem indulunk, csak ácsorgunk a szélben, és nézünk a messzeségbe arról a helyről, amelyet a rómaiak Promontorium Magnumnak, a középkori vitorlás hajósok „lisszaboni sziklának” neveztek.

Mintegy 140 méterre emelkedik a víz szintje fölé, tetején az 1849-ben épített világítótoronnyal. Erős a légáramlat, csak kapucniban és kabáttal lehet felmerészkedni a szinte állandó viharokhoz alkalmazkodott növények szőnyegére. A sziklát szinte minden oldalról körbeveszi a végeláthatatlan óceán. Aki itt áll, határozottan átérzi, miért tartják fontosnak, és miért idézik lépten-nyomon a portugálok nemzeti költőjüknek, a 16. században élt Luís de Camõesnek a Szikla-fokról írt verssorát: „ahol a Föld véget ér, és kezdődik a tenger”.


Forrás:kronika.ro
Tovább a cikkre »