Ami ebben az afrikai országban történik, az maga a csoda. Vajon ki olvasott arról egyszer is, hogy a nagy migránsvándorlásban valaki Ruandából érkezett volna Európába?
Ruandában, a 11,8 milliós egykori belga gyarmaton pénteken tartottak választásokat. A részvételi arány meghaladta a 90 százalékot, és a tizenhét éve hatalmon lévő elnök, Paul Kagamé olyan arányban nyert újabb hétéves mandátumot, mint amilyen arányban az amerikai kongresszus újabban naponta szavaz meg neki nem tetsző országokra szankciókat és háborús fenyegetéseket.
Ez az az ország, amelyet folyamatosan, de különösen most annyi nyugati médiatámadás ér, amennyi a többi afrikai országot együttvéve nem. A Guardiantől az Economisten át a New York Review of Booksig mentek neki ennek a szerencsétlen országnak, ahol 1994-ben a gyilkos hutuk ruandai dokumentált adatok szerint több mint 1,1 millió embert irtottak ki, elsősorban az arisztokratikus megjelenésű, kisebbségi tuszikból, akiknek 70 százalékát ölték meg mintegy száz nap alatt olyan brutálisan és „olyan hatékonysággal, amely túllépett a náci Németországén” (írja az említett New York Review of Books).
De mielőtt tovább mennénk, egy „caveat” (óvó figyelmeztetés): ahogyan széles e világban nem egy sajtóterméknél a publicisztikák alatt ott áll, hogy a szerző véleménye „nem feltétlenül” egyezik meg az azt megjelentető médiummal, a Magyar Hírlap védelmében gyorsan és önként kijelentem ugyanezt.
Nos, e népirtásnak nem az UNAMIR néven a szerencsétlen, teljes halálra ítélt országban lebzselő, a tömegmészárlást tétlenül szemlélő ENSZ-csapatok vetettek véget, hanem a mai elnök, akinek a törzsi származását csak azért nem merem ideírni, mert Ruandában a nemzeti megbékélés jegyében már csak „ruandai” mondható ki. De Obamánál magasabb, hogy politikailag korrektül utaljak törzsiségére. Amely ott tétlenkedő ENSZ „békefenntartó” erőket a nagy kanadai humanitárius szerző, Roméo Antonius Dallaire vezette, aki korábban más népirtással kapcsolatban nemegyszer mondta, hogy vigyázni kell, nehogy a történelem megismétlődjön.
Ami ebben az afrikai országban történik, az maga a csoda. Vajon ki olvasott arról egyetlenegyszer is, hogy a nagy migránsvándorlásban valaki Ruandából érkezett volna Európába? A válasz: senki. Ami nyilván máris egy ok a migránsbarát nyugati fősodratú sajtó Kagamé ellenességére.
Ruanda az az ország, amely nemcsak az illiberálisan demokratikus Szingapúrról vesz mintát, de szerződést is kötött vele. Még a kilencvenes évek vége felé a szingapúri kereskedelmi-ipari minisztérium és a külügyminisztérium tizenöt társminisztériummal és hatvan hatóság együttműködésével létrehozta a Singapore Cooperation Enterprise-t (SCE), amelynek feladata sikerreceptek eladása külföldön és – kérésre – helyszíni megvalósításuk. Ezzel kötött szerződést Ruanda, de nem egy részterület, hanem az egész ország sikeressé tételére. És lőn.
A szerződéskötés nyomán a csádi szegénységgel indult ország fővárosából, Kigaliból eltűntek a többi afrikai országra olyannyira jellemző kóbor kutyák, kolduló gyerekek, prostituáltak, agresszív árusok – és a gödrök. A szintén Ruandát bíráló Guardian szerint Kigali Afrika legtisztább fővárosa. Olyannyira tiszta, gondozott és zöld, írja a Guardian, hogy az esküvőjüket ünneplő párok megállnak kocsijukkal és beleállnak a növényzettel, virágokkal gyönyörűen díszített körforgalmak közepében lévő pompázatos virágágyasokba fényképezgetni.
Hajléktalan nincs az utcán. Tilos a műanyag zacskó használata, a cipő viselete viszont kötelező. Akár a kórházban történő gyerekszülés. Szingapúri mintára 2008-ban bevezették a kötelező angol nyelvet a kinyarvanda és a francia mellett. Az egész országban lefektették az üvegszálas optikai vezetékrendszert. Mindenhol szélessávú internet-összeköttetés érhető el. A lakosság 95 százalékának van internetkapcsolata. A vécék tiszták. Mert Kagamé diktatórikusan ezt is kötelezővé tette.
A Transparency International korrupciós rangsora szerint Ruanda kevésbé korrupt Spanyolországnál, Olaszországnál, nálunk, de Dél-Koreánál is. Kigali repülőterén ez az óriásfelirat fogadja az odaérkezőket: „Befektetés igen. Korrupció nem.”
Az ország lélegzetállító ütemben fejlődik. Az említett, augusztus 3-i Le Monde-cikk mindent szörnyűnek talál, ami ott politika és rendszabályozás. Azt is, hogy Kagamé elnök és a kormánya imádja a statisztikai adatokat, mert hogy „a számok nem hazudnak”.
Úgy látszik, olykor a Frankfurter Allgemeine Zeitung is imádja a statisztikai adatokat. Mint „Ruanda mintaállam és diktatúra között” című cikkének csattanójában, amelyben diadalmasan vágja oda a Kagamé-kormánynak és a lap saját olvasóinak, hogy az ország GDP-je tavaly csak 7 százalékkal fejlődött a tavalyelőtti 7,5 százalék helyett.
A kérdés persze az: miért került ez az ország a nyugati sajtó támadásainak középpontjába egy olyan kontinensen, ahol Egyenlítői-Guineától a Közép-afrikai Köztársaságon át Eritreáig lenne némi bírálni való a demokrácia szintjén. A válaszon nem kell sokat gondolkodni. Mert ahogyan Magyarország illiberálisnak mondott rendszere annál veszélyesebb, minél sikeresebb, Ruanda esetében ez még inkább így van.
És ha már országainkról együtt esett szó, hadd idézzük Robert Masozera, Ruanda brüsszeli nagykövetének az illiberális országoktól 2004 februárjában még nem idegenkedő Magyar Nemzetnek adott interjújának a végét, tudván, egy újságcikk műfajilag sem a reklám helye, de a jó célért mindent alapon íme:
„Magyarország nagyon fontos ország Kelet-Európában. Kelet-Európa Japánjának nevezném. Önöknek nagyon sok előnyük és potenciáljuk van. Kitűnő egyetemeik vannak, ahol a mi diákjaink is nagyon jó képzést kaphatnának. Ismerem gyönyörű országukat még abból az időből, amikor Bécsben tanultam. Kifejezetten sürgetem a magyar üzletembereket, hogy látogassanak el Ruandába, mert rengeteg lehetőséget találnak. A szolgáltatások, gyártás, idegenforgalom és egyéb területeken. Ruanda kiváló bázisuk is lehetne. Nem szabad elfelejteni, hogy a Közép-afrikai Közösség piaca 130 milliós. Nem is értem, hogy a magyar üzletemberek miért nem fedezik fel Ruandát? Nem beszélve arról, hogy nemzeti parkjainkban láthatók gorillák, zsiráfok, elefántok, oroszlánok, orrszarvúk, bölények, antilopok és a többi vadállat. Országaink 1972-ben létesítettek egymással diplomáciai kapcsolatot. Töltsük meg őket élettel!”
Értjük?
Lovas István
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
